A felsőbb osztályok tagjai a tőke, a tudás és a kapcsolati tőke birtokában kizsákmányolják az alsóbb osztályok tömegeit. Pedig létezik olyan erő, amely képes ezt az erőfölényt ellensúlyozni. Milyen közös szakszervezeti projektek hiányoznak ma ahhoz, hogy az együttműködés ereje újra érvényesüljön?
Karácsony Szilárd
Éber Márk Áron A csepp című könyve olyan, mint egy izgalmas regény. Pont akkor lesz vége, amikor leginkább kíváncsi lennél a folytatásra, arra, hogy mi fog történni a szereplőkkel. Az alcíme szerint A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezetét feltáró könyv társadalomtudományos elemzés, amely lépésről lépésre vezet végig a kérdések feltevésétől a hipotéziseken át az azokra adott válaszokig.
A végső következtetés alapján a mai magyar társadalom osztályszerkezete (mert van neki olyan) egy csepp formát vett fel, ahol a felső uralkodó osztály tagjai a csepp csúcsában helyezkednek el, míg az alávetett osztályok a csepp alsó, nagyobb tömegét kitevő részében találhatók el. Itt tartunk most. A könyvből kiderül, hogy a korábban végzett kutatások szerint még az 1970-es 80-as években a társadalom rétegeinek eloszlása sokkal inkább egy terhes babapiskóta alakot vett fel. A nagy tömegek középen helyezkedtek el, felül és alul pedig kevesen voltak. Azaz, az elmúlt közel negyven év alatt a társadalmunkban élők közül körülbelül az egyharmad a felső kategóriába emelkedett, a kétharmaduk pedig az alsó, kiszolgáltatott osztályokba süllyedt. Azaz
ma sokkal többen élnek az átlaghoz képest rosszabbul, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
Sőt, a tanulmány azt is kimutatja, hogy az osztályok közötti átjárás is egyre nehezebb, azaz egyre erősebben határozza meg az egyének életkilátásait, hogy hová születtek. A felkapaszkodás esélyei romlottak, a leszakadás kockázata pedig nőtt. Egyértelmű, hogy a magyar társadalom tagjainak többsége számára a jelenlegi állapot nem biztosít kellő mozgásteret a fejlődésre, sőt, ha az idevezető trend folytatódik, akkor a csepp tovább nyúlhat és egyre nagyobb tömegek kerülhetnek az alsó részébe. A változtatás természetesen azoknak az érdeke, akik jelenleg az alsó kétharmadhoz tartoznak.
A könyv szerzője kitér a változtatás lehetőségére is. Az általa „népi ellenállásnak” hívott új gazdasági-politikai tömb létrejötte és felemelkedése válhat az egyenlősítő osztálypolitika és a kizsákmányolást mérséklő átalakulás kollektív szervezett erejévé. Mint leírja, egy ilyen demokratikus és populista, azaz népi és népszerű, a tőkével szemben a munka, a dolgozók és munkások pártján álló kollektív, szervezett erő felemelkedését lehetségesnek és kívánatosnak látja. Majd a könyv befejező mondatában így fogalmaz: „Létrejötte és megerősödése egyaránt szükségessé teszi e szerveződés anyagi alapjainak, mozgalmi infrastruktúrájának megteremtését, valamint a valóban demokratikus döntéshozatali intézményeinek létrehozását.”
Becsuktam a könyvet és ekkor merültek fel bennem a következő kérdések. Meg lehet teremteni a csepp alakú társadalmunkat terhes babapiskótává átalakítani képes szerveződés működésének feltételeit, az anyagi alapjait és mozgalmi infrastruktúráját? Kik által jöhet létre egy valóban demokratikus döntéshozatali intézményrendszer? A „hipotézisem” szerint ezek a feltételek megteremthetők a jelenleg tőke, kellő tudás és kapcsolati tőke nélküli osztályba tartozók önerejéből is.
A fenti kérdésekre a válasz egyáltalán nem olyan bonyolult, mint elsőre tűnik, mindössze
meg kell találni azokat, akik eléggé motiváltak az alávetett helyzetük megváltoztatására, mert csak azok képesek a mozgalom feltételeit megteremteni, akik a jelenlegi helyzetük változásában érdekeltek, vagy azzá tehetők.
Az is emellett szól, hogy a csepp alakú osztálytársadalmunkban ők vannak többségben, ennek köszönhetően számukra még elviselhető mértékű lehet a szükséges áldozat vállalása.
A kérdések újabb kérdéseket vetnek fel. Képesnek érzik-e magukat erre? Vannak-e erőforrásaik, hogy azokat mozgósítsák a cél érdekében? Tudatában vannak-e annak, hogy rendelkeznek olyan erőforrásokkal, amelyek elegendőek a változások elindítására?
A negyedik erő
Éber Márk Áron könyve három erőforrást említ, amely a kapitalista világot képes befolyásolni. A tőkét, a tudást és a kapcsolati tőkét. A könyvből kiderül, hogy ezek az erőforrások a felső osztályok tagjai birtokában vannak, legalábbis számukra érhető el könnyebben.
Mivel az alsó osztályokban élők korlátozottan férnek hozzá a társadalmat formálni képes erőforrások, ezért találni kell egy negyedik erőt, amely hasonlóan az előző háromhoz befolyással lehet azok életére, akik ki szeretnének törni a jelenlegi kilátástalan helyzetükből. Ezt az erőt nem feltalálni, hanem használni kell, mert már régóta létezik. Sőt, valószínűleg a társadalmakat mozgató legrégebbi erők egyike, az emberi kultúra ősi ereje: az összefogás, az együttműködés, a szervezettség ereje.
Több mint száz évvel ezelőtt, amikor a társadalomban létrejöttek az első olyan rétegek, amelyek kellően közel voltak egymáshoz, összefogtak és megfogalmazták közös érdekeiket. Szinte semmilyük sem volt a közös céljaikon kívül:
nagyobb részt követeltek a munkájukkal megtermelt javakból és jogokat, hogy érvényesíteni tudják az érdekeiket.
Ha a munka az eredője minden tőkefelhalmozásnak, akkor a szervezkedésbe befektetett munka is képes tőkét létrehozni a szervezett közösség számára. Ezt követték a szakszervezetek alapítói, akik valóban a semmiből építették fel a mozgalmukat, teremtették meg anyagi feltétleit és a demokratikus működés szervezeti kereteit.
Mivel kezdték? Természetesen ismeretek gyűjtésével és terjesztésével. Jászai Samu 1909-ben megjelent A szakmozgalom útmutatója című könyv előszavában így fogalmaz:
„Aki valaha Magyarország kultúrájának igazi történetét megírja, annak szükségképp tanulmányoznia kell a szakszervezetek alakulását, működését és küzdelmeit. Kultúra és szakszervezetek elválaszthatatlanok egymástól. A néptömegek nevelése, szellemi és anyagi igényeinek fejlesztése a szakszervezetek feladatává vált.”
Bár a körülmények azóta jelentősen megváltoztak, a szakszervezetek alakuláskor meghatározott küldetés ma is érvényes. Sőt, e tekintetben vissza kell menni a gyökerekhez, mert
hiába változtak meg jelentősen a múlt század elejéhez képest a gazdasági és társadalmi viszonyok, a munkavállalók kiszolgáltatottsága, sajnos, nagy hasonlóságot mutat.
Feltehetően a magyar társadalom osztályszerkezete az első szakszervezetek létrehozásakor is csepp alakú volt.
Ha akkor, amikor a munkások napi 14-18 órát dolgoztak heti hat napon át, tudtak időt szánni arra, hogy megkeressék és megtalálják a kiutat a nyomorból, akkor ezt ma is megtehetik azok, akik a leginkább érintettek ebben. Az alsóbb osztályokban élők jelenlegi helyzete ráadásul sokkal jobb, hiszen nem egy homogén tömegről beszélünk, hanem ahogy Éber Márk Áron könyvéből kiderül:
a felső és alsó osztályok között köztes-közvetítő osztályok helyezkednek el, amelyekbe tartozóknak szintén érdekük a jelenlegi helyzetük javítása. Ők azok, akik, ha tőkével nem is, de tudással és kapcsolatokkal rendelkeznek.
A birtokukban lévő erőforrásoknak köszönhetően pedig van lehetőségük arra, hogy hozzásegítsék azokat is a szervezkedéshez szükséges ismeretekhez, akik jelenlegi osztályhelyzetük miatt azt nem tudják megteremteni saját erőből.
Az első szakszervezeteket olyan szakmunkások hozták létre, akik a társaikhoz képes képzettebbek voltak. Szakmai ismereteiket külföldön is bővíthették, ahol aztán nemcsak a munkájukhoz szükséges tudáshoz jutottak hozzá, hanem azokhoz az eszmékhez is, amelyek hozzásegítették őket az önszerveződő szervezetek létrehozásához. E világot látott és nyelveket beszélő szakmunkások nemcsak arra használták tudásukat, hogy saját életüket jobbá tegyék, hanem arra is, hogy munka- és életkörülményeiket a sorsközösségükben élőkkel együtt változtassák meg. Mindezt Magyarországon Európa munkásmozgalmaival egy időben tették.
Centrum és periféria
A csepp című könyvből megtudhatjuk, hogy Magyarország a közép-kelet-európai országokkal együtt félperifériás állam, amely a centrumtól sok tekintetben függ. A centrum országokban nagyobb a tőke mennyisége, azaz nagyobb hatással vannak a perifériákban élők sorsára is, hiszen erőfölényük egyértelmű. Érdekes módon a tőkecentrumban elhelyezkedő országokban magasabb az alávetett osztályok átlagos életszínvonala, mint a perifériákon. Ezt több tényező is befolyásolja, például az, hogy a milyen hozzáadott értékű termékeket gyártanak a centrumban és milyeneket a periférián elhelyezkedő országokban. Egyértelmű, hogy
a centrumban folyik a fejlesztés és a perifériákra az alacsonyabb értékű (összeszerelő) munkát delegálják.
Azt gondolhatnánk, hogy ez önmagában biztosítja a magasabb szintű béreket a jobb munkakörülményeket a centrum alsóbb osztályai számára. De ez az egyik olyan téveszme, amelyben feloldozást találnak azok, akik az érdekeik érvényesítését másoktól várják. A centrum társadalmak alsó osztályainak erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező szervezetei nélkül az ottani alávetett osztályok helyzete is rosszabb lenne a jelenleginél (a periférián pedig még inkább).
Az általunk irigyelt országokban sem ajándékba kapták a jobb munkakörülményeket és magasabb életszínvonalat, hanem az kemény kollektív alkuk eredménye.
Magyarországon az önszerveződés jogi feltételei ma adottak, hiszen elődeink harcának köszönhetően a szervezkedés és gyülekezés szabadsága törvények által biztosított. Ráadásul jelenleg a „népi ellenállás csírái” is léteznek. Számos szakszervezet és szakszervezeti szövetség működik, és igyekszik érvényesíteni az alsóbb osztályokba tartozók érdekeit. De miért kisebb a befolyása e szervezeteknek, mint a centrum országokban? Talán a perifériás kitettségünk az oka? Véleményem szerint elsősorban nem pusztán a külső körülményekben kell keresni a lemaradás okát, hanem a jelenlegi szakszervezetek működésében is, amely nem felel meg a rendszerváltáskor kialakult és azóta egyre növekvő kihívásoknak.
A változás kulcsa: az osztálytudat kialakítása
Éber Márk Áron könyvének egyik legfontosabb megállapítása, hogy attól még léteznek osztályok, hogy az a tagjaikban nem tudatosul. Mint írja, akkor beszélhetünk önmagát szervezni és érdekeit érvényesíteni képes osztályról, ha a tagjai tudatában vannak annak, hogy hol helyezkednek el a társadalomban.
A szakszervezetek egyik legfontosabb feladata ezt a tudatosítást elvégezni tagjaik körében. A szakszervezetek azonban a rendszerváltás óta depolitizálták magukat.
A pártoktól való egyenlő távolságtartást egyrészt nem sikerült hitelt érdemlően megvalósítani, másrészt e sikertelen törekvés miatt nem vállalják fel nyíltan tagjaik osztályhelyzetét. Hirdetik a pártoktól való függetlenséget és ezzel együtt lemondanak az összefogás ideológiai támaszáról és a pártok befolyásolásáról is. Márpedig az alávetett osztályok felemelkedését az egyenlőségért folytatott küzdelem biztosíthatja, ami egyértelműen baloldali, tovább szűkítve szociáldemokrata értékrendet jelent. A magukat baloldalinak és szociáldemokratának mondó pártoknak pedig tudatos és aktív szakszervezeti tagok hiányában nincs aktivizálható tömegbázisuk.
Az uralkodó tőkésosztály politikai hatalmát kizárólag azzal tudja biztosítani, ha a demokratikus választások során meg tudja szerezni a csepp alsó részében elhelyezkedő tömegek szavazatait. Ha egy társadalomban nincs osztálytudata az alávetett és kizsákmányolt osztály tagjainak, akkor kiszolgáltatottak és manipulálhatók.
A képzésük az egyedüli mód arra, hogy képesek legyenek felismerni helyzetüket és azon változtatni tudjanak.
A szakszervezetek viszont a rendszerváltás óta nem hoztak létre olyan képzési rendszert, az akkor megszűnő helyébe, amely egymásra épülő tudás átadására lenne képes. A képzési intézmény hiánya nemcsak a tagok osztálytudatát kialakítani képes munkahelyi szervezetek, hanem a szakszervezetek vezető testületeinek teljesítményére is negatív hatással van, hiszen ma szinte semmilyen követelményt nem támasztanak a leendő tisztségviselőkkel szemben, a kiválasztódásuk esetleges. A jelenlegi gyakorlat szerint a munkahelyi és a magasabb szintű tisztségek betöltéséhez is elegendő, ha valaki kellő időt tölt el a szakszervezetben. Jó esetben a felsőbb tisztségek betöltéséhez elvárás, ha valaki rendelkezik magasabb szintű végzettséggel, de önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a választott tisztségének hatékonyan eleget tudjon tenni.
Márpedig az alávetett osztályok tagjainak képzésére fel kell készíteni az osztálytudatos értékrendet, az összefogás előnyeit, a szolidaritás szükségességét és gyakorlatát közvetíteni képes tisztségviselőket. Ez az a lehetőség, amelynek forrásai még rendelkezésre állnak és öngerjesztő folyamatként bővíthetők. A kizsákmányolt és alávetett osztályok tagjainak csak töredéke szakszervezeti tag. A rendszerváltás előtti és az azt követően született korosztályok tagjai a képzésük során semmilyen ismeretet nem kaptak a szakszervezetekről, ugyanakkor motiválhatók születési helyzetük által jelenleg nagy mértékben meghatározott osztályhelyzetük megváltoztatásra.
Az együttműködés ereje
A szakszervezetek ma megosztottak, ami alapvető gátja a történelmi küldetésük teljesítésének. A rendszerváltáskor kialakult pluralizmus versenyhelyzetet teremtett az új és a SZOT-ból átalakult szakszervezetek között. Versenyeztek a tagokért, és a szakszervezeti vagyon felosztásáért. A politika által törvényekkel is támogatott megosztottság eredményeként ahelyett, hogy igazi szervező szakszervezeti mozgalom alakult volna ki, a munkavállalók szavazataiért folytatott kampányokban egymásra licitálva ígértek gyors eredményeket és jobb szolgáltatásokat a szakszervezetek.
A szolgáltató szemlélet nem igényli a tagok aktivitását, azaz nem segíti, hanem egyenesen ellene megy az osztálytudatos gondolkodás kialakulásának.
Miután a rendszerváltáskor meglévő hatalmas szakszervezeti vagyont felosztották egymás közt, megfosztották magukat annak lehetőségétől, hogy nagyobb forrásigényű, de a szakszervezeti mozgalom számára nélkülözhetetlen intézményeket tartsanak fenn. Így lett a pluralizmus martaléka a kutatási és képzési intézményrendszer, az önálló kommunikációs lehetőségeket biztosító saját média számos formája, amely más – centrum – országok szakszervezeteinek rendelkezésére állnak. Ezeket ismét létre kell hozni ahhoz, hogy az alsóbb osztályok tagjainak osztálytudatos szemléletét és ezen keresztül aktivitásuk feltételeit ismét meg lehessen teremteni.
A változáshoz szükséges intézmények megteremtése minden szakszervezetek érdeke. Egyik szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség sem rendelkezik elegendő forrással ahhoz, hogy önállóan felépítse azokat, de ez nem is lenne kívánatos, hiszen csak további versenyhelyzetet teremtene köztük. Az alsóbb osztályokban élők érdeke a felemelkedés lehetőségének megteremtése. Ez olyan cél, amelyben minden szakszervezet egyetért.
Ezért viszont közösen kellene megteremteniük a képzés, a kutatás és tájékoztatás intézményi feltételeit.
Ha a szakszervezetek egyesülésének ma még nincsenek is meg a feltételei, az sem zárja ki, hogy közös projektekben együttműködjenek. Csak az összefogásukkal teremthetők meg annak a feltételei, hogy a csepp alsó részében lévő tömegek osztálytudatos aktív cselekvő szereplői legyenek saját és a következő generációk felemelkedésének.
Az összefogásban, az együttműködésben hatalmas lehetőség rejlik, amelyet, mint a legősibb társadalom formáló erőt kötelesek vagyunk használni mert csak segítségével lehet a cseppből ismét terhes babapiskóta. Ez az izgalmas történet, ugyanis mindannyiunkról szól…, amit, ha nem mi alakítunk, akkor megteszik mások – a csepp csúcsán lévők, ahogy eddig, a saját érdekeik szerint.
Címfotó: Pikrepo
Forrás:ujegyenloseg.hu
