Pénzért, mi másért? Beszéljünk a fizetésekről!

Pénzért, mi másért? Beszéljünk a fizetésekről!

A munkabér, fizetés, jövedelem erősen tabu téma, mégis, a „pénzért” részt a munka, álláskeresés, karrier során ki kell tárgyalni, főleg olyan emberekkel, akikkel akkor találkozunk először, és lehet, hogy soha többé nem is fogunk (fejvadász, aki nem téged visz tovább, HR-es, szakmai vezető, aki nem téged választ majd). Kínosnak érezzük azt mondani, hogy nem a világbéke, meg a világrengető szakmai elhivatottságunkért szeretnénk dolgozni, hanem pénzért, megélhetésért. Nyilván a többség leginkább ezért. Az már csak az én – meg még pár megszállott jobbító – nézete, hogy jó lenne, ha ebben mindenki jól lenne a pénzen túl is, mert ott kezdődik az igazi elhivatottság, amikor már a pénz nem motiváló, simán csak egyenes következménye a jól elvégzett feladatoknak, és élhet a hivatásának.

Elvégre nem véletlenül lett belőle könyvelő, és nem állatorvos; informatikus és nem asztalos; ápoló, és nem logisztikus. Mert valami vonzotta ebben, amikor belekezdett, vagy erre a szakterületre sodródva itt maradt, mert komfortos lett benne. Még akkor is, ha fizetnek ezért neki. Vagy, még akkor sem.

Ha melléválasztott, akkor ezt be kell tudni látni, és karriert kell váltani. Nem pénzért, hanem jól-létért. Aztán majd jön a pénz is, ha megfelelő tudással, lelkesedéssel, energiával, folyamatos fejlődéssel csinálja, amit csinál. Ezt lenne fontos megérteni mindkét oldalon: a többségnek nagyon törékeny az egzisztenciája, ezért folyamatosan biztos jövedelemre van szüksége. Innentől a teljesítményt jutalmazó javadalmi struktúrák el is veszítették a versenyt az alacsony havi fixszel szemben. Jobb ma egy veréb, mint holnapra egy veréb ígérete? Így nem fog nőni a bérszínvonal, tehát a fizetőképes kereslet sem, tehát az egész társadalom veszített. A 0 Ft jutalék helyett a rendes alapfizetés jutalék lenne az ideális. A munkavállalónak. A cégnek. A társadalomnak. Erre pont a munkaválllalók utasítják el ezt első körben.

Mennyit kérjek?

Jönnek a rácsodálkozások. Salary guide-okat ajánlok, ill. a saját tapasztalataim alapján is meg tudom saccolni, kb. mit kaphat emberünk a munkaerőpiactól, ill. az ökölszabály szerint, plusz 30-50% nettó emelkedésért érdemes váltani. Hacsak nem menekülni kell a jelenlegi helyzetéből (rossz állás vagy munkanélküliség), mert akkor menni kell, és kész. De ezt neki is meg kell tapasztalnia, el kell jutnia addig, hogy állásinterjúra hívják az önéletrajza alapján, és azt mondják a fizetési igényére, hogy jó, ez menni fog. Itt meg is jelenik a következő gát, hogy már ekkor egyeztetni kellene, ki milyen nagyságrendekben gondolkodik. De nem fogják azt hinni, hogy anyagias vagyok? És a kezdő researcher, aki ilyenkor hívja a jelölteket állásinterjúra, szintén zavarban lesz. Péééénzről beszélni, moooost, a legelején? Igen. Merthogy ő is pénzért dolgozik.

Ha abban a helyzetben van, hogy „el kell adni a pozíciót” a jelöltnek, a várható jövedelem lesz az, amivel igazán eladhatja. Ha a jelölt van erősen keresős helyzetben, akkor neki is tudnia kell, mire teszi fel az energiáit, idejét, titkos telefonhívásait, munkahelyén kimagyarázott hiányzó órákat, amiket állásinterjúval tölt. Mindkét félnek érdeke, hogy ezt megbeszéljék mielőbb. Ezzel elejét is vehetjük a sok panasznak, hogy „sokat kér”, és hogy „a sokadik körben derül ki, hogy keveset ajánlanak”.

Miért tárgyaljunk?

Az anyagi biztonság megteremtése itt kezdődik. Hogy a helyzetünkből valami jobb helyzet felé tárgyalunk, és nem bizonytalanra, vagy ugyanoda. Ezzel megoldunk egy másik problémát is, az álláskeresés motivációját. A kényszeren túl is lehetnek még motiváló tényezők. A segítői közösségekben mindig felmerül, hogy mennyire nehéz mobilizálni az álláskeresőket. Átbeszéljük, mit kell tennie, egyetért, bólogat, majd nem teszi. Nem szánja rá az időt, nem teszi bele a teljes energiáját, amit egy ilyen előrelépés kíván. Mert nem tudja, látja, érzi, hogy ebből kijön az eredmény. De ha tudja, hogy egy 1000 fabatkás állásról kell tárgyalnia, most, amikor 200 fabatka a bevétele, akkor az egy kézzel fogható cél. Máris van miért, van mibe beletenni az időt, energiát…

Mi másért?

Rosszul fizető cégek szeretik magukat azzal áltatni, hogy jó a csapat, és az embereknek fontos a jó hangulat, ezért az alacsonyabb bér is elég, úgysem váltanának a jóból bizonytalanra. Ezt a tapasztalataim nem igazolják vissza (mintám nem reprezentatív). A sok pénz a munkavállalóknak mindig egy „jó” érv arra, miért kell(?) elviselniük a rossz munkahelyet.

Ezzel szemben a kevés pénzt nem ellensúlyozza egy jó csapat. Nagyon legegyszerűsítve: a közértben pénzért adnak kenyeret… azért nem, mert jó hangulat van a munkahelyünkön. Az emberek a bizonyosságot szeretik, ahhoz ragaszkodnak igazán – egy rosszul fizető munkahelyhez is ezért ragaszkodnak, meg egy jól fizető, idegőrlő helyhez is. Mindkettő egyfajta biztos rossz, de biztos!

„Csak pénzért” is lehet állást váltani, így lehet rossz állásból rossz állásba vándorolni. Érdemes figyelni tehát arra, hogy ha már minőségi váltást akarunk, akkor a lelki biztonságot is keressük, ne csak az anyagit. Meglepő módon ezt azok is hajlamosak háttérbe szorítani, akiknek már az átlag feletti fizetés is könnyen elérhető. Megtehetnék, hogy ilyen preferenciákat is állítanak, de sokszor nem teszik, vagy csak akkor, hogy ha már nagyon rosszul vannak a helyükön – a sok pénz ellenére is. Az állásinterjú-technikák kialakításánál ezért pont a pénzek tárgyalásáról beszélünk a legkevesebbet. A lelki jóllétéhez szükséges preferenciák azonosítása sokkal tovább tart, és az ezekhez tartozó kérdések felépítése, kialakítása még tovább. Oké, már tudja mit kell kérdezni, de nem meri. Néha 45 éves, 20 éve vezetőként dolgozó ember sem. Pedig esetében a pénz tényleg nem nagy ügy: neki a megélhetése sem annyira múlik ezen, a piac is tudja, hogy amit kér, az reális, meg is adják neki, kérdés nélkül. Ilyenkor az én felelősségem, hogy kialakítsam a bátorságát arra, hogy merjen a pluszokkal is foglalkozni, hiszen itt könnyű beleesni a hibába: ha muszáj állást találni, ami jön, azt elfogadja, mert felsővezetői állásból túl nagy kínálat sosem lesz.

A pénzről, másképp

A végére, a (sok) pénzről, mint motivációról két kis szösszenetet hoztam, komoly tanulságokkal: 1. Az egyik csak egy kérdés a Brilliáns csapda (Entrapment, 1999) c. filmből:

• What can you do with seven billion [dollars] that you can’t do with four? (Mi olyat tehetsz meg 7 milliárd dollárral, amit néggyel nem?)

Azaz, mi az elég, mi a minimum? Pénzre és munkaélményre is értelmezzük a kérdést!

—–

2.

Pénz nem számít?

Michael Schumacher, versenyzői pályája csúcsán a Ferrari csapatában igencsak jól volt – sok pénz, siker, a hírnév általi halhatatlanság tudata. Emellett a motiváltságát jól mutatta, hogy akkor is boldogan ugrált a dobogón, amikor szinte biztosnak vehető volt a győzelme, vagy amikor mások számára az ő 3. helye jelentéktelennek tűnt – számára minden siker fontos volt, úgy is, hogy már rég nem kellett bizonyítania senkinek.

Ebben az állapotában – sajtóhírek alapján – a versenytárs csapatok folyamatosan bombázták ajánlatokkal, mikoris az egyik csapat képviselője nyilvánosan kimondta a sajtó előtt: „Pénz nem számít, nekünk Schumacher kell”. Amire – ugyan jóval cizelláltabban – de azt a választ kapta, szintén sajtón keresztül üzenve, hogy: „Pénz nem számít, maradok a Ferrarinál”. Mekkora különbség van a két „pénz nem számít” között…