Öt évvel ezelőtt vezették be a kötelező minimálbért Németországban. Ehhez képest ma már a németeket az európai minimálbér-koordináció egyik szorgalmazói között találjuk. Az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság egyik első akciójaként látott neki az ezzel kapcsolatos konzultációnak. Mindez EU-szinten igen gyors paradigmaváltásnak számít.
A bérek meghatározása alapvetően a munkáltatók és munkavállalók közötti, lehetőség szerint kollektív alku tárgya. Mégis: több ok miatt már szó esik a bérdinamika uniós koordinációjának szükségességéről, és ezen most gőzerővel dolgozik Nicolas Schmit, az EU munkahelyekért és szociális jogokért felelős biztosa. Egyrészt egyre elterjedtebb az ún. dolgozói szegénység, aminek egyik oka, hogy a minimálbér túlzottan elmarad az átlagbértől, illetőleg nem elég szigorú a meglevő szabályok végrehajtásának kontrollja. Ez a probléma különösképpen a kelet-közép-európai országokra jellemző. Másrészt a bérek GDP-n belüli részesedése jelentősen visszaesett az elmúlt évtizedekben, ami kereslethiányhoz vezet, és fékezheti a növekedést.
Az EU 2017-ben elfogadta a Szociális Jogok Európai Pillérét, amely megadja a keretet a most induló konzultációkhoz. Ha ezt követően a tagországok mindannyiuk számára kötelező, közös módszertant határoznának meg, az nem jelentené azt, hogy az EU átveszi a bérmeghatározás feladatát. Inkább azt, hogy az alacsonyabb jövedelmű országok, ahol az alacsonyabb jövedelem már eleve versenyelőnyt jelent, kötelesek lennének védeni a dolgozókat az elszegényedéstől. Ki lehetne szűrni számos más anomáliát: amikor pénzügyi válság idején még a nominális minimálbért is csökkentik (ld. Görögország), vagy amikor egyes dolgozói csoportok (fiatal munkavállalók vagy közmunka-programok résztvevői) még a törvényes minimálbért sem kapják meg.
Kérdés, konkrétan hogyan működne az uniós koordináció. Általános európai minimálbérnek, abszolút értékben megszabva nyilván nincs értelme. Ha egy megszabott szint működőképes Bulgáriában, akkor nem ad semmit a hollandoknak. Ha releváns Dániában, akkor agyonvágja a versenyképességet Lengyelországban. Ha azonban nem abszolút, hanem relatív minimálbér-szintben gondolkodunk, vagyis azt keressük, hogy az átlagbérhez képest hol lenne a minimálbér optimális szintje, úgy már van értelme a közös módszereken, sávokon gondolkodni.
A statisztika azt mutatja, hogy az európai országok körében a magasabb (az átlagbér 45-50 százalékát kitevő) minimálbér nemcsak a szegénységtől véd jobban, hanem magasabb foglalkoztatási rátával is együtt jár az alacsonyan képzettek és a nők körében. Az EU első körben elvárhatná, hogy a minimálbér mindenütt érje el a medián 50 százalékát, amit kis idő elteltével 60 százalékra lehetne emelni.
Nicolas Schmitnek oda kell figyelnie arra, hogy az EU legerősebb gazdaságai között van olyan, ahol nincs is kötelező minimálbér (ld. Svédország, Ausztria). Ezek azonban nem azért versenyképes gazdaságok, mert nincs minimálbér, hanem azért, mert nagyon erős a szociális párbeszéd. Ez teszi nélkülözhetővé a kötelező a minimálbért, és ez a forrása a legtöbb innovatív és rugalmas gazdaságpolitikai megoldásnak is, amelyekből a versenyképesség táplálkozik. Az új szabályozás ezen országok modelljeit nem veszélyeztetheti.
Nyugat-Európában azonban a bérek alakulása nem egyszerűen megélhetés és felzárkózás kérdése, hanem a valutaunió hosszú távú stabilitásáé is. A termelékenység alakulásától tartósan elszakadó bérek (ez sokáig jellemző volt pl. Németországra is) egyensúlytalanságokhoz vezethetnek, súlyosbíthatják a válságokat, költségessé téve azokat a munkavállalók és az adófizetők számára egyaránt. A francia Olivier Blanchard és más szakértők szerint a koordináltabb bérdinamika lenne az egyik kulcs az eurózóna szintjén a fennálló egyensúlytalanságok kiküszöböléséhez.
Tudni kell azt is, hogy a minimálbér meghatározása igen fontos tényező a nemek közötti bérszakadék tekintetében is. Az EU-nak sok elvi nyilatkozata, de különösen kevés eszköze van ezen a téren. Az Európai Bizottság egyenlőségért felelős biztosa, Helena Dalli a vállalati bérarányok átláthatóságára akar új szabályt alkotni, ami fontos, de önmagában nem elegendő. Mivel a nők jellemzően túlreprezentáltak a minimálbér körüli munkahelyeken (ld. kiskereskedelem, egészségügy stb.), a minimálbér-vita kimenetele ebből a szempontból is döntő fontosságú.
Egy közösen kidolgozott, s minden tagállamban követendő európai minimálbér-módszertan konstruktív mederbe terelhetné a hazai vitákat és tárgyalásokat is. Egy új minőségű fejlődési pálya kijelöléséhez azonban az EU keleti tagországainak nem egyszerűen a legalacsonyabb béreket kell emelniük, hanem erősíteniük kell a valódi szociális párbeszédet. Az Európában sikeresebb és világgazdasági összehasonlításban is versenyképes érdekegyeztető modell felé való elmozdulásnak Kelet-Közép-Európában is komoly hozadéka lehet. Az EU ajánlásai ezt célozzák. Kérdés, hogy a társadalmi és politikai akarat helyben is meglesz-e hozzá.
A jelenlegi magyar kormány nincs egyedül azzal a tévhittel, hogy a visszafogott munkabéreket a versenyképesség legfőbb forrásának, a jóléti államot pedig a gazdasági fejlődés veszélyeztetőjének tekinti, de ez a félreértés is extrém formákban jelenik meg nálunk. A mai helyzetben leginkább azt kell látni, hogy az egyoldalúan túladagolt versenyképességi támogatás (nyomott bérek, gyenge forint stb.) visszaüt. Már-már tragikus mértékű az elvándorlás, ami egyes szakmákat gyakorlatilag kivéreztet, de általában is elmondható: a munkaerő válik a cégek növekedését akadályozó szűk keresztmetszetté.
A bérpolitikai fordulatnak be kellene ágyazódnia egy általánosabb gazdaság- és humánpolitikai paradigmaváltásba, amely a több innováció, technikai korszerűsítést célzó beruházás, kutatás és fejlesztés felé mutat. Ezt a fordulatot azonban sokkal könnyebb elképzelni és végrehajtani, ha az egyes országok az EU segítségével összehangolt lépéseket tesznek, mert úgy nem kell tartaniuk a versenyképesség átmeneti romlásától.
Végezetül: egy méltányosságra törekvő jövedelem-politikának nemcsak a túl alacsony, hanem a túl magas keresetekkel is foglalkoznia kell. Meg kell találni a kiutat abból a zsákutcából, amelybe 2010-2011 táján a kormány belemanőverezte a gazdaságot, és amely a munka világában olyan anomáliákhoz vezetett, mint a munkanélküli segély időtartamának 90 napra csökkentése, az érdemi szociális párbeszéd eliminálása, valamint a nyugdíj-rendszeren belüli egyenlőtlenségek elszabadulása.
A minimálbér koordinációja kis lépés Európának. De igen nagy ugrás azoknak a dolgozóknak, akiknek az alkupozíciója ma túl gyenge a hathatós érdekérvényesítéshez. A mi régiónkban a dolgozók jelentős része számára ezen áll vagy bukik, hogy a felzárkózás egy délibáb marad-e, vagy tényleges lehetőség lesz.
A szerző közgazdász, az Európai Unió volt szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa
