A „kedvezőtlen klímakörnyezet esetén” kötelező pihenőidőre vonatkozó tudnivalókat a Nemzetgazdasági Minisztérium Foglalkoztatás-felügyeleti Főosztályának szakemberei foglalták össze.
A munkahelyeken kialakuló kedvezőtlen klímakörnyezettel (nyári hőséghullámok) kapcsolatban a munkáltatókat a munkavédelmi kötelezettségeken túlmenően egyéb munkaszervezési feladatok is terhelik. A munkahelyek munkavédelmi követelményeinek minimális szintjéről szóló 3/2002. (II.8.) SzCsM-EüM rendelet (a továbbiakban: Rendelet) kedvezőtlen klímakörnyezet esetén a munkavégzés megszakításával „pihenőidő” biztosítására kötelezi a munkáltatót, amely célját tekintve teljesen független a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) által szabályozott „munkaközi szünettől”, illetve pihenőidőktől.
A kötelező pihenőidő szabályai
A Rendelet 7. § (8) bekezdése alapján: „A klímakörnyezet kedvezőtlen hatásainak megelőzése céljából munkaszervezési intézkedéseket kell tenni. Óránként legalább 5, de legfeljebb 10 perces pihenőidőt kell közbeiktatni, ha a munkahelyi klíma zárttéri munkahelyen a 24 °C (K) EH [(korrigált) effektív hőmérséklet] értéket meghaladja…” A Rendelet 2. melléklete tartalmazza az alkalmazással összefüggő részletszabályokat, a megengedhető levegőkörnyezeti értékeket.
A klímakörnyezet miatti rendkívüli pihenőidő esetében kérdésként vetődik fel, hogy az hogyan viszonyul a munkaidő egészéhez, a kötelezően biztosítandó rendkívüli pihenőidő tartamára a munkavállalót megilleti-e díjazás vagy sem?
A klímakörnyezet miatti pihenőidő jogi jellege
A munkaviszony alatt mindenkor a munkáltató kötelezettsége, hogy a munkavégzéshez szükséges feltételeket biztosítsa, míg a munkavállaló kötelezettsége, hogy munkavégzés céljából rendelkezésre álljon.
A rendkívüli időjárási körülmények azonban mind a munkáltató, mind pedig a munkavállaló érdekkörén kívül eső olyan objektív körülmények. Ilyen esetekben a munkáltatónak a Rendeletben előírt pihenőidőt biztosítania kell, a munkavállalónak pedig igénybe kell azt vennie.
A fogalom-meghatározásból magából is következik tehát, hogy e pihenőidő esetében nem a „szokásos” (az. Mt. 103. § szerinti) munkaközi szünetről van szó (amikor is a munka megszakítását a munkavégzés ideje alatt, annak időtartamára tekintettel köteles elrendelni a munkáltató).
Ennek szabályai tehát a klímakörnyezet miatti pihenőidőre nem alkalmazhatók.
Nem azonos ugyanakkor az Mt. 104-106. §-ai szerinti pihenőidővel sem (amely a munkavégzési kötelezettség teljesítését követően biztosítandó pihenőidőt, pihenőnapot jelenti).
A szokásos munkaközi szünet – a készenléti jellegű munkakör kivételével – általában nem része a munkaidőnek, ezért annak időtartamára – eltérő megállapodás hiányában – díjazás sem jár. (Munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek megállapodása természetesen rendelkezhet úgy, hogy a munkaközi szünet része a munkaidőnek, mely esetben erre az időszakra is díjazás illeti meg a munkavállalót.)
Az Mt. 104-106. §-ai szerinti pihenőidő értelemszerűen ugyancsak nem része a munkaidőnek, tehát erre díjazás ugyancsak nem jár.
Az Mt. 55. § (1) bekezdése meghatározza azokat az eseteket, amikor a munkavállaló mentesül a munkavégzési kötelezettség alól. Ilyen például az Mt. 55. § (1) bekezdés k) pontja szerinti eset, vagyis a munkaviszonyra vonatkozó szabályban meghatározott tartamra való mentesülés.
A helyes jogértelmezés alapján a Rendelet szerint kötelezően biztosítandó pihenőidő e kategóriába sorolandó, vagyis munkaviszonyra vonatkozó szabály írja elő a munkavégzési kötelezettség alóli – átmeneti – mentesülést.
A klímakörnyezet miatti pihenőidő díjazásának szabályai
A pihenőidőnek a fenti értelmezése meghatározza egyúttal viszonyát a munkaidő hosszához, illetve a munkavállalót megillető díjazáshoz is.
Az Mt. 92. § (1) bekezdése alapján a teljes napi munkaidő napi nyolc óra (általános teljes napi munkaidő).
A 86. § (1) bekezdése határozza meg a munkaidő fogalmát: a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység tartama.
A munkavállaló tehát általános esetben napi 8 óra munkavégzésre kötelezhető. Az ezt meghaladóan végzett munka rendkívüli munkavégzésnek minősül.
Minthogy a munkavállaló munkavégzési kötelezettsége a Rendeletben kötelezően előírt pihenőidő miatt szünetel, nyilvánvaló, hogy e pihenőidő időtartamával munkavégzési kötelezettsége nem hosszabbodik meg.
Amennyiben a munkáltató a Rendelet szerinti pihenőidő kiadása következtében kiesett munkaidő ledolgozását elrendeli, a beosztás szerinti munkaidőt meghaladóan elrendelt munkavégzés rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésnek minősül, és az Mt. 143. §-a szerint pótlékköteles.
A munkavállaló tehát a kötelező pihenőidő miatt kiesett munkaidő ledolgozására csak rendkívüli munkavégzés keretében kötelezhető.
Minthogy a Rendelet szerinti pihenőidő a munkaidő részét képezi, és a munkavállaló a kötelezően igénybe veendő pihenőidő alatt önhibáján kívül nem végez munkát, méltánytalan lenne, ha a teljes munkaidőre számított 40–80 perc időtartamra eső bérrel a munkabére csökkenne. Ezért a munkavállalót olyan helyzetbe kell hozni, mintha ez alatt az idő alatt is munkát végzett volna: vagyis a pihenőidőre a munkavállalót a munkaszerződésben, munkaviszonyra vonatkozó egyéb szabályban rögzített munkabére illeti meg.
Időbéres munkavállaló esetében az összeg megállapítása aggálytalan, hiszen erre az időre a megállapított havi-, heti-, napi- vagy órabér időarányos része jár. Teljesítménybérezés esetén pedig a helyes megoldás az, ha a kieső munkaidőre a munkavállaló tényleges munkavégzésre eső teljesítménye alapján fizet a munkáltató munkabért.
Annak viszont természetesen nincs akadálya, hogy az Mt. 103. §-a szerinti munkaközi szünet biztosítása egybeessen, a Rendelet szerinti egyik, a hőség esetén óránként kiadandó pihenőidővel. Erre az időre a munkavállaló díjazása is a munkaközi szünet korábbiakban említett díjazása szerint alakul.
Nemzetgazdasági Minisztérium
Foglalkoztatás-felügyeleti Főosztály