Radikális fordulat – elindultak az alapjövedelem felé a lengyelek

– Egy nemrég megjelent tanulmányban két szerzőtársával régiónk három országában – Magyarországon, Romániában és Lengyelországban – vizsgálták az elmúlt 10 év (2008-2018) családpolitikai rendszereit. Mit találtak?

– A kiindulópontunk a válság volt, ami másként érintette a három országot: Lengyelországot jóval kevésbé rázta meg, mint a másik kettőt, ami a lengyel állam számára jelentős újraelosztási forrásokat biztosított. Mindezzel együtt Lengyelországban 2015-ig fokozatos építkezést láttunk a családpolitikában, beleértve – Magyarországhoz hasonlóan – a bölcsődefejlesztést is. Ebben persze az uniós pénzeknek is nagy szerepe van, de Lengyelországban egyébként is jelentős uniós forrásokat fordítottak az oktatás fejlesztésére, amibe a kiterjesztett óvodát is beleértik.

A legnagyobb fordulatot Lengyelországban a sokak által már ismert 500+ program bevezetése jelentette 2016-ban. Ez a most kormányon lévő Jog és Igazságosság (PiS) egyik választási ígérete volt, amely szerint minden család, ahol legalább két gyermeket nevelnek, 500 zlotyt kap havonta gyerekenként, függetlenül a jövedelmi helyzetétől és attól is, hogy volt-e munkaviszonya korábban a szülőknek. Ez radikális változás a korábbi lengyel rendszerhez képest, ahol univerzális, tehát minden családnak járó családi pótlék – ami Magyarországon már a múlt század közepén létezett – eddig Lengyelországban nem volt. Ott a családi pótlék a szocialista rendszerben is csak a szegényebbeknek járt, és értéke a hazainál jóval alacsonyabb volt, sőt az 1990-es években gyakorlatilag eljelentéktelenedett. Az, hogy ilyen magas összegben nyújtják az új, univerzális családi pótlékot azt jelenti, hogy egyszerre paradigmatikus, a korábbi sémákkal szakító, és parametrikus, tehát az ellátás mértékét változtató reformról van szó, ami ritka a szociálpolitikában.

Ráadásul ez egy fontos lépés lett a feltétel nélküli alapjövedelem irányába, amit maga a lengyel kormány is így hangoztat. Érdekesség, hogy egy markáns baloldali gondolatot valósít meg egy jobboldali konzervatív kormányzat.

– A lengyeleknél sem jellemző, hogy ilyen nagy volumenű reformot kormányokon átívelően tervezzenek meg?

– Lengyelországban a 2000-es évek közepén indult el a gondolkodás politikusok és szakértők között arról, hogy milyen reformokat kellene ahhoz bevezetni, hogy ne csökkenjen a születések száma. Azt lehetett megfigyelni, hogy kormányváltásnál a szakértői csapat nagyrészt ugyanaz maradt. E kormányokon átívelő reformok elsősorban a fizetett szülői szabadságokat érintették, és egy új típusú, gyermekgondozási díj (gyed) jellegű programot vezettek be fokozatosan, ami korábban nem létezett. Az 500+ azonban nem volt e koncepció része, az teljes egészében a PiS javaslata volt. A fenntarthatóságában sokan kételkedtek, de most úgy látszik, hogy finanszírozható a program: a lengyel gazdaság jól muzsikál, szakértők pedig azt mondják, hogy ez a program most már biztos lábakon áll.

– Pedig nagyvonalúnak tűnik azzal, hogy nem rászorultsági alapon jár.

– Ez a program csak az első gyerek esetén nézi a rászorultságot, a második és további gyerekeknél nem, pont ezért stimmel az alapjövedelem gondolat. A hírek szerint az ősz folyamán ráadásul megszüntetik az első gyerek esetében is a jövedelemtesztet. Mindeközben a nyugdíjrendszerben bevezették az úgynevezett Mama+ programot, ami nyugdíjminimumot ad azoknak a nőknek, akiknek legalább 4 gyerekük van abban az esetben is, ha nincs meg a megfelelő szolgálati idejük. Erre is úgy tekintenek, mint egy lépés az alapjövedelem irányába.

– Ez hasonló lenne ahhoz a nyugdíjminimumhoz, mint amit az OECD ajánlott Magyarországnak is?

– Igen, egyfajta alapnyugdíjról van szó, de egy szűk körnek. Az a cél, hogy ne járjon szegénységgel az, hogy valakinek sok gyereke van. Visszatérve a családpolitikához: 2016-ban egy olyan fizetett szülői szabadságot is bevezettek, mint hazánkban az 1967 óta létező gyermekgondozási segély (gyes), és ami szintén nem létezett Lengyelországban korábban. Ennek összege azonban nem hasonlítható a magyaréhoz, amely immár tíz éve 28 500 forinton áll, hiszen 1000 zlotyt (körülbelül 70 ezer forintot) juttat azoknak a szülőknek (többnyire anyák veszik igénybe), akiknek nincsen elegendő jogviszonyuk ahhoz, hogy a munkaviszonyhoz kötött szülői szabadságot megkapják.

Mindeközben a munkaviszonyhoz kötött (gyed jellegű) juttatást 1000 zlotyra egészítik ki azoknál, akiknek az alacsony jövedelme miatt ennél kevesebb járna. Tehát ez is egy minimum garanciaként működik: 1000 zloty mindenképp jár minden nőnek a gyerek születése után 2-3 évig, attól függetlenül, hogy előtte dolgozott-e vagy sem.

Érdekes, hogy szinte az összes körülöttünk lévő országban, így Lengyelországban is, már flexibilis ellátássá alakították át a gyed jellegű ellátásokat: lehet választani, hogy rövidebb ideig maradnak otthon a szülők magasabb összegért, vagy hosszabb ideig kevesebbért. Ez költségvetési szempontból is racionálisabb, mint nálunk a gyed extra, mert megvan, hogy egy szülőre mennyit költenek.

– Ha már a költségvetést említette: a három ország közül melyik kormány költ a legokosabban családtámogatásra?

– A legkevesebbet Románia költi a családi ellátásokra és nem is tűnik úgy, mintha a román kormány sokkal többet akarna fordítani erre. A lengyeleknél viszont nagyon megugrottak ezek a kiadások. Az is elmondható, hogy az adókedvezményeket leszámítva a lengyel és a magyar költés azonos szinten van nagyjából. Ha az adókedvezményeket is beleszámoljuk, akkor viszont Magyarország sokkal többet költ Lengyelországnál, ha pedig még a legutóbb bejelentett 7 pontos családvédelmi csomagot is hozzáadjuk, a magyar családpolitikai kiadás a fejlett országok között az egyik legbőkezűbb lesz.

A kérdésre azonban a válasz inkább az, hogy attól függ, hogy mi a cél. Első ránézésre azt lehet mondani, hogy a magyar rendszer – főleg a 7 pont – egy nagyon jól körülhatárolt csoportnak nyújt szelektív ellátást. Ha összeszámoljuk, ez pár százezer családot jelent. A lengyelnél viszont az 500+ és az új gyerekgondozási ellátás gyakorlatilag minden családnak jár. Magyarországon ennek az ellátásnak a megfelelője a családi pótlék, ami 2 millió családot érint Magyarországon. Vagyis a GDP nagyjából 1,5 százalékából a lengyel kormány minden családnak nyújt egy nagyvonalú, univerzális ellátást, míg a magyar családvédelmi akcióterv döntő részét csak egy nagyon jól körülhatárolható réteg igényelheti.

A másik fontos különbséget abban látom, hogy míg a magyar állam piaci közvetítőkön (például bankokon) keresztül adja az újonnan bevezetett ellátásokat, vagy például a családi otthonteremtési kedvezményt (csok), Lengyelországban nincs ilyen közvetítő piaci szereplő, az állam és az állampolgár között van a kapcsolat. Szerintem ez a kettő a legfontosabb különbség

– A vizsgált három országban kik a nyertesei ezeknek a támogatási rendszereknek?

– Nálunk nagyon explicit módon az úgynevezett dolgozó családokat támogatja a kormány, a stabil munkaerő-piaci helyzetben lévő szülőknek nyújt nagyon bőkezű ellátást a magyar állam. Ehhez viszont hozzá kell tenni, hogy a legszegényebbek is dolgoznak, méghozzá néha nagyon keményen, csak sokszor nem bejelentett vagy nagyon rosszul fizetett, prekárius munkákat végeznek a szürke vagy fekete zónában.

A román rendszerben az ellátás struktúrája ehhez nagyon hasonló, a megcélzott csoportok mindkét országban a jobb helyzetűek, annyi különbséggel, hogy Romániában korábban bevezettek egy olyan családi pótlék komponenst, amit csak a szegényebbek kapnak . Ilyen nincs Magyarországon. Ezt a szegényeknek járó jövedelemtesztelt juttatást Romániában a válság alatt megnövelték, nálunk pedig ebben az időben a szegényebbeknek is járó juttatások reálértéken csökkentek, valójában elinflálták őket.

Továbbá az is különbség még, hogy Magyarországon van a legbőkezűbb gyerekek után járó adókedvezmény-rendszer, amely létezik Lengyelországban és Romániában is, de mindkét országban jóval alacsonyabb mértékű és plafonírozott az ellátás, tehát bizonyos jövedelmi szint fölött nem jár. Magyarországon azonban ez nincs így.

– Ezek az intézkedések az adott országokban milyen hatással voltak a társadalomra?

– Három területet érdemes megemlíteni, amit a családpolitikával a kormányok olykor befolyásolni szeretnének: a foglalkoztatást, a gyerekszegénységet és a gyerekvállalási kedvet. Fontos látni, hogy a családpolitikának korlátozottak a lehetőségei ezek befolyásolásában, hiszen más fontos tényezők, mint a gazdaság alakulása, a politikai helyzet, az emberek biztonságérzete és jövőképe mind hatnak ezekre a kérdésekre.

Magyarországon a kormány kifejezett célja, hogy növelje a kisgyerekes anyák foglalkoztatását – erről szól a gyed extra, de a négygyerekes anyák adókedvezménye is részben. 2010 óta látszik is egy jelentős növekedés: a korábbi kormányzatok alatt nagyon sokáig 30 százalék volt az anyák foglalkoztatási aránya, most pedig a 40 százalék. Mindeközben Lengyelországban és Romániában 60 százalék körül mozog lassan egy évtizede. Az anyák alacsonyabb mértékű munkavállalásában Magyarországon minden bizonnyal szerepet játszik a sok évtizede létező gyes és gyed is. Nálunk mélyen gyökerező szokás tehát az, hogy három évig otthon kell maradni a gyerekekkel, amin csak fokozatosan és lassan lehet kormányzati intézkedéssel változtatni.

– Ebben az attitűdben nem a gyermekgondozási intézmények hiánya, illetve a munkáltatói hozzáállás játszik inkább szerepet?

– Nekem az a benyomásom, hogy az attitűdben van némi változás, de erről adataim nincsenek. Az említett mélyen begyökerezett szokások mellett persze azokban a régiókban különösen érthető, ha évekig otthon marad az anya a gyerekekkel, ahol nincs megfelelő munkalehetőség, alacsonyak a keresetek, és nem elérhető a bölcsődei ellátás.

Romániában és Lengyelországban a gyes hiánya miatt mindig is rákényszerültek arra az anyák, hogy minél hamarabb munkába álljanak. Lengyelországban a nők foglalkoztatásával kapcsolatban voltak olyan félelmek, hogy az 500+ program otthon fogja tartani az anyákat – persze hozzáteszem, ilyen szándéka a kormánynak is volt. A félelmek viszont nem látszanak igazolódni: a legújabb statisztikák sem mutatnak radikális csökkenést. A lengyel kormány ettől a programtól a fertilitási ráta javulását is várta volna, de igazából ez sem látszik – bár a befejezett fertilitási ráta (tehát, hogy a szülőképes korú nőknek átlagosan hány gyerekük születik) alakulását pár éven belül lenne érdemes megvizsgálni.

A szegénységnek és a társadalmi kirekesztettségnek kitett gyerekek arányában 2013 után Magyarországon is és Romániában is csökkenést látunk, ugyanakkor Lengyelországban szinte zuhanásról beszélhetünk. A súlyosan nélkülöző gyerekek arányában ötszörös a különbség: míg Lengyelországban 3,7, addig Magyarországon 18,5 százalék volt ez az arány 2017-ben, ami azt mutatja, hogy a lengyel kormányok folyamatos erőfeszítést tettek a gyerekszegénység felszámolása érdekében, míg Magyarországon ezt a kérdést jórészt a piaci folyamatokra bíztuk.

A gyerekvállalási kedv javítását a lengyel és a magyar kormány tűzte ki célul, miközben, a román kormányt ez a téma láthatóan nem annyira izgatja, még akkor sem, amikor hasonlóak az arányok, mint a másik két országban.

Az okok között lehet, hogy a Ceausescu idején bevezetett drasztikus restriktív eszközökkel operáló népesedéspolitika megtette a maga negatív hatását; népesedéspolitikával kampányolni Romániában nem annyira szexi, mint Magyarországon vagy Lengyelországban.

– A vizsgált országok kormányainak céljai között szerepelt, hogy megerősítsék a középosztályokat. Mennyire sikerült ezt a célt elérni?

– Ez tényleg közös célkitűzés volt, és amikor ezeket az eredményeket láttuk, meg is döbbentünk: az eltérő politikák ellenére az igazi nagy nyertesek mindenütt a gazdagabbak voltak. Ennek oka a munkaviszonyhoz kötött ellátások nagyarányú növelése és, főleg Magyarországon, az adókedvezmények felfuttatása 2010 után. Kutatásunk azt mutatta, hogy miközben mindhárom országot megrázta az elszegényedés a válság időszakában (Lengyelországot kevésbé, mint a másik két országot), erre nem az volt a kormányok válasza, hogy a szegényebb rétegeket erősítsék 2010-2012-ben, hanem a közép- és a felső-közép osztályok felé mozdították el a családi ellátásokat. Még Romániában is, ahol ekkor a szegényebbeknek járó családipótlék-kiegészítést emelték, ám ez az összeg eltörpült a munkaviszonyhoz kötött juttatások mértékének növekedése mellett. A 2016-os lengyel reform ebben hoz gyökeres változást.

Magyarországon a válaszhoz hozzátartozik, hogy 2014 óta jelentős középosztályosodás vette kezdetét. Ebben szerepet játszik a gazdasági konjunktúra, az, hogy könnyű elhelyezkedni, de nagy szerepe van a minimálbér növelésének is. Fontos látni, hogy a minimálbér emelkedése miatt a bérekhez kötött juttatások – mint például a gyed – nagyon nagy mértékben nőttek, és a növekvő foglalkoztatás miatt egyre többen hozzájutnak, miközben leszakadnak az univerzális ellátások – a gyes, családi pótlék -, amit 2009 óta nem indexáltak.

– Ha a tanulmányban vizsgált három országot nézzük, akkor nagyjából két irányt lehet észrevenni: van egy munkaviszonyhoz kötött ellátási forma és van egy olyan, amelyik inkább rászorultsági alapon támogat. Ön szerint melyik lehet fenntarthatóbb, vagy sikeresebb hosszabb távon?

– A válasz attól függ, hogy mit nevezünk sikernek. A legutóbbi magyar és a 2016-os lengyel reformok nagyjából GDP-arányosan hasonló mértékűek csak egészen másfelé céloznak. A családvédelmi akcióterv nálunk eleve időkorlátos, hiszen a következő három évre hirdették meg, és a jogosultak köre is erősen korlátozott a hároméves munkaviszonnyal, életkorral, tartozás-mentességgel. Ez így biztonsággal fenntartható ebben a három évben, a kormány pedig akkor még eldöntheti, hogy mit bír a költségvetés.

– Egy válság esetén ezek a rendszerek mennyire lennének ellenállóak?

– A magyar családpolitikának van egy magja, ami elég stabil – például a családi pótlék, óvodai ellátás, bölcsődei rendszer. A kormány ezekre rakott még rá extra elemeket, mint például 2010 után a családi adókedvezményt, ami úgy tűnik, mára beépült és mára már csaknem a családi pótlék összegét teszi ki. Erre jön rá – mint hab a tortára – ez a mostani hétpontos csomag, ami válság esetén elhagyható. A többi viszont stabilan finanszírozható tovább – főleg, ha nem emelik a családi pótlékot. A családi adókedvezmény mértéke nyilván csökken, ha több a munkanélküli – ilyen szempontból ez okosan ki van találva.

Társadalmi szempontból viszont kevésbé jó ez a struktúra: mint azt láttuk a legutóbbi válság idején, nálunk pont a legsúlyosabb válságévekben vágták meg azokat az ellátásokat, amelyek a munkanélküliség által leginkább sújtott családoknak voltak életbevágóak. Úgy gondolom, hogy gazdasági szempontból sem igazán volt kifizetődő, hiszen a belső fogyasztást tovább csökkentette a válság éveiben. Ráadásul Magyarországon a családok nagyjából egyharmadának van csak tartaléka, ami miatt a középosztályosodás is lehet, hogy gyenge lábakon áll.

Lengyelországban sokkal jobb a helyzet, mert a gazdaság nincs annyira kitéve a külföldi befektetőknek és egy-egy iparágnak, mint Magyarország a német autóiparnak. A lengyel könnyűipar – élelmiszeripar, textilipar – jó állapotban van, és úgy hírlik, vállalkozás-barátabb a környezet is. Romániában pedig annyira alacsonyak az ilyen jellegű kiadások, hogy talán nem jelent nagy kockázatot a rendszer finanszírozása gazdasági sokk esetén sem.

 

Forrás: Napi.hu