Sosem látott mértékben maradnak el a nyugdíjak a keresetek növekedése mögött, és szegényednek el az idősek az aktívakhoz viszonyítva. A rejtett nyugdíjreform furcsasága, hogy mindez az érintettek legnagyobb megelégedésére történik – írja a Válasz.
A politika világában rövid az emlékezet, kevesen tudják felidézni, tíz éve milyen felháborodás kísérte, amikor kiszivárogtak Orbán Viktor – akkori ellenzéki vezetőként – elmondott szavai: ha megnyeri a választást, az sokaknak sokféleképpen fog fájni. A nyugdíjasoknak például úgy, hogy a 13. havi ellátást meghagyják ugyan, de az összegét reálértéken befagyasztják. A nem publikusnak szánt kijelentés felháborította az idős embereket, napokig folyt a vita és a magyarázkodás. Ma viszont Orbán éppen a nyugdíjasok körében a legnépszerűbb, pedig azt teszi, amiért tíz éve szenvedélyesen gyűlölték. (Annyi különbséggel, hogy a 13. havi nyugdíjról nem kellett döntenie, mivel azt már a szocialisták megszüntették a bukásuk előtt.)
Van még egy eltérés: noha a törvényben a nyugdíjemelés rendjének szigorú változata szerepel, a valóság ennél megengedőbb. A költségvetés összeállításánál ugyanis évekig felülbecsülték az inflációt, hogy a nyugdíjak reálértéke is növekedhessen. Mégpedig korábban sosem látott módon: 2010 óta egyetlen évben sem értéktelenítettek az idősek ellátásain, holott korábban amennyi emelést a kormányok a választási években adtak, az infláció révén rendre visszaszedték a ciklus középső esztendeiben. 2017 viszont fordulópont lehetett az Orbán-kormány nyugdíjpolitikájában: mintha visszatérnének a törvényben meghatározott szigorú verzióhoz, amennyiben tavaly csak annyit emeltek, amennyi kötelező volt.
Orbán adta
Mindennek következtében az idősek nem élnek rosszabbul, mint hét évvel ezelőtt, sőt.
A rejtett reform részeként azonban egyre jobban nyílik a rés a nyugdíjasok és az aktívak jövedelme között. Magyarán a 63 éven felüliek kimaradnak abból a felzárkózási folyamatból, amely Magyarországon a jövedelmeket egyébként jellemzi.
Az új nyugdíjrend másik eleme, hogy a kormány az idősek leszakadását igyekszik olyan elemekkel lassítani, amelyek csak a gazdaságilag erős években járnak, de nem épülnek be a nyugdíjakba. Így vált a nyugdíjprémium és az ünnepek/választások előtti Erzsébet-utalvány a legfontosabb nyugdíjintézkedéssé. Ám míg a prémium adásának és összegének feltételeit törvény szabályozza, az Erzsébet-utalványoknál nincs ilyen. Így alakulhat ki az a képzet, hogy ezt magától Orbán Viktortól kapják az emberek, ahogy kampány idején ő is igyekszik ezt erősíteni. (Persze ennek fedezete a munkavállalók adójából származik.)
A formálódó új nyugdíjasvilág szabályait legjobban a tavalyi év illusztrálja, amikor a bérek reálértékben tíz százalék feletti mértékben nőttek, a nyugdíjak reálértéke viszont változatlan maradt, vagyis a fiatal nemzedékek jövedelmi helyzete egyetlen esztendő alatt tíz százalékkal távolodott az idősekétől. 2016-ban ez a rés 6,2 százalékos volt, egy évvel korábban 2,5 százalék.
Tízezer forintos nyugdíj
Két kérdés vetődik fel: helyes-e, ha egy felzárkózó országban a nyugdíjasok leszakadnak az aktívak mögött? Milyen lépések kényszerítik ki, hogy rejtetten igen jelentős nyugdíjreform zajlik?
A nyugdíjasok helyzete érdekesen alakult az elmúlt években. Egyrészt eltörölték a korábban mindig meglévő nyugdíjplafont, ami azt jelenti, hogy sem a járulékfizetésben, sem az ellátások összegében nincs felső limit, ennek következtében megjelentek a milliós összegű nyugdíjak. Kedvezményezettjei egyelőre még csak tucatnyian vannak, de számuk évről évre nő. A másik folyamat ennek éppen ellentéte: az utóbbi néhány évben egyre több friss nyugdíjas kap 60 ezer forint alatti ellátást. Olyannyira, hogy az azóta megszűnt Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság elemzői szerint a 2010-ben nyugdíjba vonulók legnépesebb csoportja mindössze 56 ezer forint alatti járadékot kapott (ennél frissebb elemzések nem állnak rendelkezésre). Elérte ugyanis a nyugdíjkorhatárt az a népesség, amelynek van ugyan átlagosan 28 év szolgálati ideje, de jellemzően csak havi 5–8 ezer forint (!) legális keresettel rendelkezik, vélhetően alkalmi munkából.
Ötvenezer forintnál alacsonyabb keresettel és rövid szolgálati idővel tavalyig 72 ezren vonultak nyugellátásba, közülük ötezernek tízezer forintnál is kisebb a havi juttatása. Tehát a háttérben drámai változások zajlanak: tömegek számára szűnik meg a nyugdíjnak az a szerepe, hogy biztosítsa az életszínvonalat a méltóságteljes öregséghez – és alakul át segélymértékű ellátássá. (A nyugdíjminimum ezen nem változtat. Bár 20 év szolgálati idővel 28 500 forintnál nem kaphat kevesebbet egy nyugdíjas sem, ám akinek csak 15 éve van és résznyugdíjra jogosult, már igen.)
Megérkeztünk hát a nyugdíjmilliomosok és a nyugdíjszegények világába – hasonló kettősségre korábban nem volt példa. A rendszerben erős volt a szolidaritási elem, de ma akár százszoros jövedelemkülönbség is lehet az egyik állami nyugdíj és a másik között, hiszen 10 ezer forintos ellátások ugyanúgy léteznek, mint sok százezres vagy milliós összegűek.
A nyugdíjrendszer másik fontos jellemzője, hogy noha a nyugdíjkorhatár mindkét nemnél fokozatosan 65 évre emelkedik, jelenleg a férfiak 62,8, a nők pedig 59,9 évesen mennek nyugdíjba. A kormány a nőknek megengedte, hogy 40 év szolgálati jogviszony után – életkoruktól függetlenül – befejezzék aktív éveiket. Mindez nagy örömet szerzett az idősebb, főként kétkezi munkát végző női korosztály számára – nem véletlenül ők adják a Fidesz egyik fontos szavazói bázisát. (Mégpedig ez hosszú távú kapcsolat lehet, mert a hatvanéves nyugdíjas nőknek 2012-ben a nyugdíjbiztosító halálozási adatai szerint még 22 év várható élettartamot becsültek.)
A Nő40 program válságos gazdasági években is kiadásokat generál, az Erzsébet-utalvány és a nyugdíjprémium ellenben nem épül be az ellátásba, vagyis ha rosszabb évek jönnek, ezeket nem kell adni. Mindez azt is jelzi, hogy a magyar átlagnyugdíj rendkívül alacsony, 400 euró körüli értéke várhatóan így is marad, csak az induló nyugdíjak magasabb értéke növeli majd.
Itt jutunk el a második kérdéshez: milyen érdek fűződik a rejtett nyugdíjreformhoz, vagyis az idős emberek helyzetének befagyasztásához, esetleg minimális javításához?
A magyarázat egyszerű: demográfiai. A kormány tisztában van vele, hogy a következő évtizedekben a legnépesebb nemzedékek indulnak meg a nyugdíj felé, és őket kis létszámú aktív korosztálynak kell eltartania. Például az 1967–71. években született 711 ezer ember ellátásáról 411 ezer 1997–2001 közöttinek kell majd gondoskodni. Belegondolni is rossz, mennyi adót és járulékot kell majd elvonni tőlük ehhez.
A nyugdíjterheket kétféle módon lehet csökkenteni: vagy a nyugdíjasok számának visszametszésével, vagy a kifizetett összeg megnyirbálásával. Jelenleg mindkettő történik, hiszen a 65 évre emelkedő nyugdíjkorhatár – és a többi szigorítás miatt – jelentősen kisebb lett a nyugdíjban lévők tömege.
Korábban jóval több mint hárommillió ember tartozott ebbe a körbe, manapság viszont már kevesebb mint 2,7 millió. (És kihat mindenre az egészségi állapot is. Miközben évekig csaló rokkantnyugdíjasokról lehetett hallani, a nyugdíjbiztosító kutatásai szerint az ő körükben sokkal rosszabbak a halálozási adatok, mint az öregségi nyugdíjasoknál. Míg utóbbiak legnagyobb számban 82–84 évesen halnak meg, a rokkantsági nyugdíjasok halálozási görbéjén 57 éves korban látszik a csúcspont.)
Mindebből következik, hogy a költségvetés összeroppanna, ha az idősek a nyugdíjukba beépülő módon részesednének a gazdasági növekedésből.
De politikai oka is van annak, hogy ne a korábbi vegyes, a bérek és az infláció alakulásából kiszámolt mértékben emeljék a nyugdíjakat: az időstársadalom megosztottsága. Máig nem sikerült megértetni, hogy a nyugdíj nem segély, hanem biztosítás; a kisnyugdíjasok folyton kiemelt nyugdíjemelést követeltek, ami viszont nem tetszett a hosszú ideig magas összeg után járulékot fizetőknek.
Demográfiai okokból még a jelenlegi modell sem tartható fenn, mert egy társadalom ugyan dönthet úgy, hogy nem akar családonként két gyermeket felnevelni, de akkor vállalnia kell annak következményeit is.
Azaz az időskori elszegényedést és az emelkedő nyugdíjkorhatárt, illetve – amit a németek, osztrákok választottak – a nagymértékű bevándorlást. A rendszer stabilizálásához az OECD szerint hazánkban hét évvel kellene felemelni a korhatárt, ez viszont a társadalom egészségi állapotát tekintve meredek elképzelés volna.
A magyar rendszernek ugyanakkor jelentős tartalékai is vannak. Az egyik ilyen az alacsony bérű dolgozók tömege.
A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat szerint az ország munkavállalóinak 23 százaléka bruttó 150 ezer forint alatt keres, s ha ez emelkedik, a járulékok révén nő a nyugdíjra költhető összeg is. A másik tartalék a korhatár alatt nyugdíjba menők magas száma. A harmadik azok egyre növekvő tömege, akik úgy érik el az időskort, hogy csak minimális ellátásra jogosultak. Vagy még arra sem.
Nincs morgás
A kilátások tehát nem kedvezőek, és az idősek moroghatnának is a rendszer ellen, de a jelek szerint nem teszik. Ennek oka, hogy Orbán Viktor miniszterelnöksége idején rendre felülteljesítik az egyébként szűkmarkú törvényi előírásokat, az alacsony infláció kedvező politikai klímát teremt, és a nyugdíjasok nagyra értékelik a rezsicsökkentést vagy a gázszámlából való jóváírást. Ennek megvan a politikai haszna is, mert ezek a döntések a Fideszhez köthetők.
Nyilván kevesen mérik fel, hogy az átlagnyugdíj 10 százalékos emelése akár egy hónap alatt hozott volna egy Erzsébet-utalványnak megfelelő összeget, viszont megtépázná a költségvetést és a gazdaságot. A miniszterelnök jól ismeri népét, reálpolitikai eszköznek tartja a nyugdíjat, amellyel úgy tudja támogatását növelni, hogy közben észrevétlenül átformálja a nyugdíjrendszert.
Forrás: Válasz
