Az egyik álláspont szerint a piac, illetve a technológia fejlődése automatikusan megoldja a globális klímaváltozás problémáját. Az ezzel ellenkező álláspont szerint azonban egyáltalán nincsenek ilyen feltétlenül bekövetkező automatizmusok. Áttekintjük, hogy a két álláspont hívei mivel érvelnek.
Június elsején bekövetkezett, amitől sokan féltek: az USA új elnöke bejelentette, hogy országa a továbbiakban nem fogadja el a 2015-ben megkötött párizsi klímaegyezményt. Egyes szakértők szerint Trump ezzel „halálra ítélte a bolygót”, más szakértők szerint azonban Trump döntésének nincs különösebb jelentősége, ugyanis a jelenlegi piaci folyamatok eleve a „zöldebb” gazdaság, például a szél- és napenergia felé mutatnak.
Senki nem vitathatja ép ésszel, hogy a gazdasági tevékenységnek (termelésnek, fogyasztásnak) vannak negatív hatásai a természeti környezetre. Akármennyire is klímaszkeptikus valaki, elég csak körbenéznie a PET palackokkal teli Tisza-parton, vagy belélegeznie a levegőt egy forgalmi dugóban. Mármost, ha ez így van, felmerül a kérdés: hogyan lehet csökkenteni, orvosolni, esetleg visszafordítani, ezeket a negatív hatásokat? E kérdés kapcsán pedig az egyik legfontosabb dilemma: hagyatkozhatunk-e a piacra abban, hogy segít megoldani a környezeti problémákat (beleértve akár a klímaváltozást is), vagy más megoldás után kell néznünk.
Az alábbiakban röviden a pró és kontra érvekkel foglalkozom, s az Olvasóra bízom annak eldöntését, hogy melyik álláspontot tartja meggyőzőbbnek.
1. A piaci mechanizmusok megoldják a klímaváltozás problémáját
Az álláspont lényege a következő: a piacon működő kereslet és kínálat mechanizmusainak köszönhetően egyre „zöldebbek”, ökohatékonyabbak leszünk. Ha egy szektor (például kőolaj-kitermelés) kínálata szűkössé válik, akkor annak a termékei megdrágulnak. Az áremelkedés pedig arra sarkallja a piac szereplőit, hogy más, relatíve olcsóbb termékek és szolgáltatások felé forduljanak. Továbbá: egy erőforrás kimerülése arra ösztönzi a piaci szereplőket, hogy új megoldási lehetőségeket, új technológiákat keressenek. Ha már nem lesz elegendő kőolaj, a piac más megoldási lehetőségek felé, például a relatíve egyre olcsóbbá váló szél és napenergia felé fordul.
Az egyéni fogyasztói magatartás alakulása is ebbe az irányba mutat.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a fogyasztó számára a jövedelem növekedésével egyre fontosabbá válik a tiszta környezet. Gazdasági kifejezésekkel élve: a tiszta környezet határhaszna megnő más termékek határhasznához képest.
Ez azt jelenti: miután a fogyasztó kielégítette alapvető igényeit, fontossá kezd válni számára az is, hogy tiszta környezetben éljen. Vagyis bizonyos jövedelemszint felett megnövekszik a környezettudatosság: a fogyasztó megengedheti magának, hogy környezettudatos termékeket vásároljon. Így a környezettudatosabb termékek keresletének növekedése arra ösztönzi a termelőket, hogy ilyeneket állítsanak elő. Nem nehéz tehát belátni: ha a termelés is és a fogyasztás is környezettudatosabb lesz, akkor a gazdasági tevékenység környezetbarátabbá válik.
Vegyük észre: az iménti érvelés mögött két előfeltétel húzódik meg. Az egyik szerint: egy bizonyos típusú természeti erőforrás tökéletesen helyettesíthető más természeti, vagy éppen mesterséges erőforrásokkal. A másik szerint: a piaci szereplők képesek a technológiai váltásra, mindig megtalálják a megfelelő, hatékony technológiát ahhoz, hogy váltsanak a termékek között. Vagyis az első álláspont szerint a természeti erőforrások kimerülése csak abban az esetben járna katasztrófával, ha nem volnánk elég leleményesek megtalálni a megfelelő helyettesítő erőforrást vagy technológiát. Csakhogy, a technológiai fejlődés alapján jogosan lehetünk e tekintetben optimisták.
Ráadásul a jól működő piaci folyamatok eredményeként létrejövő gazdasági növekedésnek más pozitív hatása is van a környezetre nézve: vissza tudja fogni a népességnövekedés által generált környezetterhelést.
Az elcsépelt szlogen szerint: „a gazdasági növekedés a legjobb fogamzásgátló”, ugyanis az egy főre eső reáljövedelem növekedésével együtt jár a termékenységi ráta csökkenése.
Másképp fogalmazva: a gazdagabb országokban kevesebb gyerek születik. Ezért a népességnövekedés visszafogásában a növekvő reáljövedelemnek kiemelkedő szerepe van.
A reáljövedelem és a népesség csökkenése közti összefüggést többféleképp magyarázhatjuk. Íme: ha nő a reáljövedelem, akkor az embereknek több pénzük van a gyerekeiket iskolába járatni, s az iskolában töltött évek növekedésével kitolódik a családalapítás és gyerekvállalás időpontja. Vagy: ha az emberek magasabb jövedelemmel rendelkeznek, akkor megengedhetik maguknak, hogy orvoshoz menjenek és beszerezzék a megfelelő családtervezési eszközöket.
Mindezeken felül a gazdasági növekedésnek lecsorgó hatása is van: előbb-utóbb a szegények is gazdagabbak lesznek (a szegényebb régiók is gazdagabbakká válnak), így egyre lassabb lesz a népességnövekedés, és csökken a környezetterhelés.
Összességében tehát a piaci mechanizmusok képesek rá, hogy javítsanak a környezet állapotán. Nincs más dolgunk, mint „asszisztálni” a piacnak azzal, hogy kijavítjuk a piaci tökéletlenségeket és információhiányos helyzeteket. S nyugodtan hátradőlhetünk, mert letudtuk a klímaváltozás és más környezeti problémák ügyét.
2. A piaci mechanizmusok nem oldják meg a klímaváltozás problémáját
Ezen álláspont szerint a fentebb ismertetett mechanizmusok előfeltétele (erőforrások közötti helyettesítés, technológia fejlődése) közül egyik sem teljesül.
Egyrészt nincs feltétlen helyettesítő viszony a természeti erőforrások és a mesterséges erőforrások között. E viszony sokkal inkább kiegészítő és nem helyettesítő. Vegyük a halállomány és a halászcsónakok példáját.
Ötszáz évvel ezelőtt kevés volt a csónak és sok volt a hal, tehát a kifogott hal mennyisége igazából a mesterséges tőke mennyiségén, azaz a csónakok számán múlott. Jelenleg azonban fordított a helyzet: sok a csónak és kevés a hal.
A kifogott mennyiség tehát már nem a csónakok számán, hanem a halállomány nagyságán múlik, ami viszont szűk.
Előfordulhat az is, hogy a gazdasági növekedés mellékhatása olyan természeti erőforrásokat tüntet el, melyek nem helyettesíthetőek (például a stabil klíma). Tehát bizonyos természeti erőforrások csökkenése, vagy teljes eltűnése miatt bekövetkezhet nemkívánatos gazdasági növekedés.
Vagyis létezik olyasmi, mint gazdaságtalan növekedés,
amikor is a gazdasági növekedés költségei (például létfontosságú természeti erőforrások eltűnése) meghaladják a gazdasági növekedés hasznait.
A technológiáról alkotott optimista előfeltevés sem állja meg a helyét.
A technológia végtelen fejlődésébe vetett hit megalapozatlan és naiv.
Egyrészt korántsem biztos, hogy az összes kifogyóban lévő erőforrásnak meg tudjuk találni a helyettesítőjét (lásd például az édesvíz tengervízből való előállításának nehézségeit). Másrészt egy-egy új technológiának a hatásai gyakran kockázatosak és előre nem láthatóak. A negatív hatások jellemzően csak széleskörű használatbavétel után, bizonyos idő elteltével jelentkeznek. Elég csak a klasszikus példát, a DDT nevű rovarirtó-szer esetét felidézni, amikor 15-20 évvel a használatbavétel után derültek ki a szer egészségre fokozottan káros hatásai.
Ha igaz volna, hogy a gazdasági növekedéssel ökohatékonyabbá válik a termelés és a fogyasztás, akkor a gazdag országokban sokkal kisebbnek kellene lennie az egy főre eső környezetterhelésnek, mint a szegény országokban.
De ehelyett azt látjuk: a gazdag országoknak lényegesen nagyobb az egy főre eső erőforrás-szükséglete (ökológiai lábnyoma), mint a szegényekének.
Forrás: occupy.com
Azt is látni kell: a környezettudatosság növekedése nem feltétlenül jelent környezetkímélőbb fogyasztást. Könnyen előfordulhat, hogy a környezettudatos attitűdökkel rendelkező fogyasztó hiányos vagy téves információk alapján dönt a vásárlásról és így akaratlanul nagyobb kárt okoz, mint amekkora hasznot hajt. Például a lehető legjobb szándékkal megveszi a spanyol, vegyszer nélkül termesztett paradicsomot, holott a szállítás környezetterhelése esetleg sokkal nagyobb, mint a helyben, vegyszerekkel termesztett paradicsomnak.
A környezettudatos fogyasztás ráadásul könnyen elsülhet visszafelé is.
Hiába használunk elektromos autót, ha háromszor annyit megyünk vele. Hiába szerelünk be hőszigetelő ablakokat, ha a fűtéssel megtakarított pénzért repülőjegyet veszünk.
És még hosszasan sorolhatnám.
Ami a népességnövekedést illeti: még ha igaz is, hogy a gazdasági növekedéssel csökken a népesség, amennyiben a fogyasztás egy főre eső erőforrás-szükséglete növekszik, úgy a Föld környezetterhelése nem fog abszolút értelemben csökkenni. Hogy lesz fenntartható a csökkent születési arány, de megnövekedett fejenkénti fogyasztás? Milyen lesz az erőforrás-szükséglete annak, ha nem növekszik India lakossága, de az indiaiak az amerikai életszínvonalnak megfelelően szeretnének fogyasztani?
És arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a szegény országok jelenleg szegény országok. Mekkora jövedelemnövekedés szükséges ahhoz, hogy megvalósuljon a gazdasági növekedés által ígért jobb környezetminőség? S addig mi lesz a természeti környezettel?
Ó, és azt se felejtsük el, hogy a híres lecsorgó hatást sem igazolják mindenhol az empirikus tények, sőt a jövedelem, az élelmiszerellátottság, az oktatáshoz való hozzáférés stb. egyenlőtlensége helyenként épp az ellenkezőjét mutatja.
Nem szabad tehát a piaci folyamokban bízva nyugodtan hátradőlnünk. Épp a piaci folyamatok és a gazdasági növekedés kényszere ugyanis az, amely a magas fogyasztási szint és a természet kizsákmányolásának irányába hajtja a termelőket és a fogyasztókat.
Felhasznált irodalom: Herman E. Daly (2001): A gazdaságtalan növekedés elmélete, gyakorlata, története és kapcsolata a globalizációval. Kovász, 5 (1-2.) 5-22. o.
Forrás: ujegyenlőség.hu
