Az utóbbi hónapokban számos közgazdász hívta fel a figyelmet a bérnövekedésről számot adó statisztikák ellentmondásaira. A munkaügyi statisztikák – amelyek a gazdasági híradások alapjául szolgálnak – a mögöttünk lévő nyolc évre olyan mértékű bérnövekedést mutatnak, ami a gazdasági teljesítményünk alapján a valós béremelkedésnek a közelében sem lehet. A nemzeti számlás béradatok ezzel szemben jóval kisebb növekedést jeleznek, ám ezekkel kapcsolatosan Oblath Gábor a közelmúltban arra mutatott rá, hogy ezek az adatok valószínűleg némileg alábecsülték a tényleges bérnövekedés mértékét. Minderre tekintettel érdemesnek tűnik a közgazdasági elméletre támaszkodva a bérnövekedés felső határát megbecsülni, s az egyes statisztikák adatait ahhoz viszonyítva vizsgálni. Ez alapján pedig meglehetős biztonsággal leszögezhetjük:
- A nemzeti számlás adatok lényegesen jobban teljesítenek a tényleges bérnövekedés bemutatásában.
- Magyarország közvéleménye az elmúlt nyolc évben GDP deflátorral számolva legalább másfélszer olyan magas bérnövekedésről értesülhetett, mint ami valójában megtörtént.
- A bérnövekedés mintegy harmadát nem a gazdasági teljesítmény javulása, hanem az állami közfeladatok részleges lebontása magyarázza.
A hazai bérnövekedés mértéke az utóbbi időkben méltán került a közgazdászok érdeklődésének centrumába. Részben azért, mert a bérnövekedésről számot adó statisztikák hatalmas eltéréseket mutatnak, másrészt pedig azért, mert a munkaügyi statisztikák a gazdaság fundamentumait messze meghaladó bérnövekedést jeleznek. A kialakult zűrzavaros helyzet az események iránt érdeklődő, ám mélyebb makrogazdasági ismeretekkel nem rendelkező olvasók számára szinte már követhetetlenné vált, annak ellenére, hogy áttekinthető, világos támpontokat adó helyzetértékelésre a mögöttünk hagyott nyolc év egészét illetően nyilván nagy szükség lenne.
Minderre tekintettel első lépésben célszerűnek tűnik a következő kérdést feltenni: mekkora bérnövekedés történhet meg abban a gazdaságban,
- amelyik a termelékenységi mutatók tekintetében rendkívül gyengén teljesít,
- ám a bérek után fizetett járulékot jelentősen csökkenti,
- és ezzel egyidejűleg – a teljes foglalkoztatáshoz való visszatérés jegyében – a bérhányad emelkedése megy végbe?
A kérdés megválaszolásához induljunk ki az elméleti összefüggésekből. A bérhányad definíciójából következően a bérnövekedés mértékét az alábbi egyenlettel fejezhetjük ki:
Az egyenlet alapján a bérek változását három tényező határozza meg: (1) a termelékenység alakulása, (2) a bérhányad változása, (3) valamint a bérek utáni járulékok (“szocho”) változása. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy ez utóbbi két tényező a bérek alakulását tartósan nem képes befolyásolni, hatásuk csupán átmeneti lehet. A szocho mértékét nem lehet tetszőlegesen kicsire csökkenteni, mert az a nyugdíj és egészségügyi kiadások (TB alapok) finanszírozási forrását jelenti. A bérhányad sem emelkedhet akármeddig, mert az a vállalati jövedelmezőség permanens romlását idézné elő.
Mindebből következően a bérek növekedését hosszú távon kizárólag a termelékenység emelkedése határozhatja meg pontosan úgy, ahogyan azt egyébként a mainstream közgazdaságtan tanítja. A modernkori gazdaságtörténetben nem találunk példát arra, hogy egy ország sikeres és jelentős gazdasági felzárkózást hajtott volna végre anélkül, hogy azt ne kísérte volna a termelékenység gyors és számottevő növekedése. Éppen ezért, amikor a bérnövekedés mértékét hosszabb időszak tekintetében értékeljük, vagy azt a kérdést feszegetjük, hogy egy gazdasági modell – például a 2010-től kialakított úgynevezett “magyar modell” – mennyire lehet alkalmas a gazdaságilag fejlett országokhoz történő felzárkózásra, akkor a termelékenység alakulásának mindig az elemzés fókuszában kell állnia.
A bérnövekedést leíró fenti képlettel kapcsolatosan ugyanakkor még az is nagyon lényeges, hogy az egyenlet a bérhányad definíciójából következő makrogazdasági azonosság, vagyis minden körülmények között fennáll. Gazdasági prosperitás idején éppen úgy érvényes, mint gazdasági válság közepette.
Igaz, ebben az esetben a bérhányad viszont irracionális – mind az elmélettől, mind a historikus értékektől messze elrugaszkodó – értéket vesz fel, ám éppen ez jelzi a makroközgazdászok számára azt, hogy a statisztikai adatokkal súlyos probléma van.
Mindezek után visszatérhetünk az eredeti kérdésünkre: milyen mértékű bérnövekedés történhetett meg az elmúlt nyolc évben a magyar gazdaságban? Mivel a szocho kulcsának változása (27%-ról 19,5%-ra csökkent az elmúlt két évben), valamint a termelékenység növekedése ismert, ezért a bérhányad kalibrálásával az (1) egyenlet alapján a bérnövekedés pályája meghatározható.
Mivel azonban most a lehetséges bérnövekedés felső határában vagyunk érdekeltek, továbbá a nemzeti számlás adatok 2014-2015. évekre vonatkozóan mutatnak rendellenességet, ezért tételezzük fel, hogy a (tényezőköltséges) bérhányad pályája 2014-től elszakad a nemzeti számlás adatoktól, s 2018-ra fokozatosan 62%-ra kúszik fel. Ez a 62%-os érték lényegesen magasabb annál, amit a nemzeti számlákon alapuló statisztikák 2018-ra jeleznek (57,4%), magasabb a historikus átlagunknál (60%) is, továbbá az elmúlt húsz évben a magyar gazdaságban a bérhányad sohasem haladta meg ezt az értéket. A 62%-os bérhányad ezért effektív korlát, s ugyanakkor a lehetséges bérnövekedés mértékét illetően fontos információkat közvetítő szereppel is bír.
Lényeges továbbá azt is megjegyezni, hogy a 2018-ra 62%-ra kalibrált bérhányad egyúttal azt is jelenti, hogy az elmúlt két év jelentős szocho csökkenése teljes egészében a magasabb bérekben csapódott le, a vállalkozók abból semmit nem tettek zsebre, és a gazdaság egészében még ezen felül is a termelékenységet messze meghaladó béremelkedés mehetett végbe.
Mindezt szem előtt tartva nézzük a különböző statisztikák által jelzett bérnövekedési mértéket az elmúlt nyolc év vonatkozásában.
Az ábrából látható, hogy a munkaügyi statisztikák, a bérnövekedés hipotetikus felső határát messze (2018-ra mintegy másfélszeresével) meghaladó emelkedést jeleznek, s az ország egészét tekintve a valós béremelkedés ennek nyilván a közelében sem lehet. Ezzel szemben a nemzeti számlás adatok a felső határ alatt helyezkednek el, s ahhoz képest mintegy fele akkora bérnövekedést mutatnak az ominózus időszak egészére. Az ábrán a termelékenység és a bérnövekedés felső határa közötti – 2018-ban 14 százalékpontot kitevő rést – az (1) egyenlet alapján természetesen
értéke determinálja.
Tekintettel a nemzeti számlás adatokban meglévő – s Oblath Gábor közelmúltbéli cikkébenfeltárt – hibára, a bérnövekedés tényleges pályája valahol a nemzeti számlás adatok és a hipotetikus felső határ között helyezkedhet el. Ha azzal a realisztikus feltevéssel élünk, hogy a bérhányad 2018-ra a historikus 60%-ra zárt vissza, akkor az (1) egyenlet alapján a reálbérek tényleges növekedése 17% körül lehetett az elmúlt nyolc évben, s a nemzeti számlás adatok az időszak egészére 7 százalékponttal mutatnak kisebb növekedést ahhoz képest, mint ami a valóságban megtörténhetett.
Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy az elmúlt nyolc évben – az ország gazdasági felzárkózására folyósított történelmi léptékű EU-s támogatások mellett – a reálbérek növekedése éves átlagban mindössze évi 2% (fogyasztói árindexszel számolva pedig a 2,5%) körüli volt. (Ugyanakkor a háztartások egy főre jutó fogyasztási kiadásai az ominózus időszakban GDP deflátorral számolva évi 2,1%-kal, CPI-alapon pedig 2,6%-kal növekedtek.)
A magyar bérnövekedés igazi kuriózuma azonban nem elsősorban ez. Sokkal inkább az, hogy még ennek a szerény növekedési ütemnek is a jelentős részét (mintegy 2/3-át) olyan tényezők magyarázzák (bérhányad növekedés, szocho csökkenés), amelyek tartós bérnövekedést semmiképpen sem idézhetnek elő. Sőt, ezeknek az átmeneti tényezőknek a hatása mára lényegében véve kifulladóban van, így a jövőben számottevő bérnövekedés forrását ezek a tényezők már aligha képezhetik. Vagyis a bérnövekedés tekintetében a jövőben – a közgazdaságtan tanításaival összhangban – kizárólag a termelékenységnövekedésre támaszkodhatunk. Arra a termelékenységnövekedésre, amelynek tekintetében az elmúlt 8 évben Magyarország nem pusztán gyengén, hanem kifejezetten ijesztően teljesített, mint azt rövidesen látni is fogjuk.
A fentieken túlmenően a magyar béralakulás értékelése szempontjából különösen fontos szem előtt tartanunk még a következőket is: a termelékenységtől elszakadó bérnövekedés mindig a nemzeti jövedelem (a társadalmi össztermék) újraelosztásával, a jövedelmi arányok változásával jár együtt. Mivel a makroökonómia világában nem keletkezik jövedelem a semmiből, ezért ha a bérnövekedés mértéke meghaladja a termelékenység növekedési ütemét, az mindig más gazdasági szereplők rovására, illetve más társadalmi csoportok sérelmére történik abban az értelemben, hogy ezeknek a csoportoknak a részesedése a nemzeti össztermékből csökken. Az ilyen jellegű jövedelmi átrendeződések egy része azonban egyáltalán nem okoz problémát. Például a vállalati profitok csökkenése a bérek javára (a bérhányad növekedése) a feszessé váló munkaerőpiac nemcsak természetes, hanem egyúttal örvendetes velejárója is.
Ha azonban a bérek termelékenységtől történő elszakadását a szocho jelentős csökkenése idézi elő – és nálunk a bérnövekedés 1/3-át ez tette lehetővé -, akkor a jövedelmi átrendeződés az egészségügy, a nyugdíjas társadalom és más közfeladatok ellátásának rovására történik, ami súlyos társadalmi feszültségeket idéz elő, mint azt a közszférát illetően nap, mint nap tapasztalhatjuk. A szociális hozzájárulási adó 2017-ben történő jelentős csökkenése következtében a TB alapok bevétele – az erőteljes GDP növekedés ellenére – nem csak reálértékben, de még nominálisan is csökkent. Így aztán ahhoz, hogy a nyugdíjak reálértékét legalább szinten lehessen tartani, a TB alapok központi költségvetési támogatásának jelentős növelésére volt szükség mind 2017-ben, mind 2018-ban. Ez az átcsoportosított adófizetői pénz viszont természetesen más közfeladatok ellátása elől vonja el a forrásokat, vagyis a járulékcsökkentés következményei szétterülnek az egész közszférára, negatív hatásai az oktatásban, az egészségügyben, vagy akár a tudományos kutatások finanszírozási problémáin keresztül jelen vannak mindenütt.
Rövidre fogva: a szociális hozzájárulási adó csökkentése következtében bekövetkező béremelés forrását nem a gazdaság jobb teljesítménye, hanem a nyugdíjasok és az egészségügy relatív jövedelmi helyzetének romlása, illetve számos más állami közfeladat leépítése teremtette meg.
 |
A problémák gyökere tulajdonképpen a magyar gazdaság rendkívül gyenge termelékenysége. Ha a gazdaság termelékenysége jobb lenne, jutna forrás mindenre, s a bérnövekedésnek nem kellene az állami közfeladatok lerombolására támaszkodnia. Ekkor a bérnövekedés tekintetében nem pusztán erősnek látszanánk, hanem azok is lennénk. A 2010-től kialakított sajátos magyar modell azonban a társadalmi jólétet perdöntő módon meghatározó termelékenységi mutató tekintetében elképesztően gyenge eredményt produkált. Az elmúlt 8 év egészét nézve a termelékenység növekedése – horribile dictu – nem érte el az évi 1%-ot, s a válság előtti évtized negyedére, a régió elmúlt nyolc évi átlagának pedig a harmadára esett vissza, mint azt a következő ábrán láthatjuk.
Klikk a képre!
|
S végezetül a magyar bérnövekedés elmúlt nyolc évét érdemes nemzetközi összehasonlításban is szemügyre venni. Mivel azonban a nemzetközi statisztikákban a bérek és a bérek után fizetett munkáltatói járulékok elkülönítetten nem állnak rendelkezésre, ezért az adatok a bérek és a munkáltatói járulékok együttes értékének (az ún. szuperbruttó bérnek) az alakulását mutatják. Továbbá, a magyar adatok a többi országtól eltérően – tekintettel a nemzeti számlákat övező bizonytalanságra – a bérnövekedés korábban bemutatott felső határán alapulnak, ezért az ábrán lényegesen kedvezőbb helyzetben tüntetnek fel bennünket ahhoz képest, mint ahogyan a nemzetközi adatbázisokban (Ameco) ténylegesen szerepelünk.
A környező ország bérfolyamatait tekintve azonnal láthatjuk, hogy Magyarország (még bérnövekedés hipotetikus felső határa mellett is!) a régió vitathatatlan sereghajtója. A termelékenységi adatok ismeretében azonban ez egyáltalán nem meglepő. Az viszont már igenis meglepő, hogy ilyen teljesítménnyel a hátunk mögött sokan – a gazdasági konvergencia vaskos szakirodalmát sutba vágva – az osztrák jövedelemszint rendkívül gyors megközelítését vizionálják.
A felmerülő nagy kérdés az ilyen jövőképekkel kapcsolatosan nyilván az, hogy ha a térség messze leszakadó sereghajtója Ausztria utoléréséről ábrándozik, vajon miről álmodozhatnak a többiek?
A szerző közgazdász.
Forrás:portfolio.hu
