Gyakran hallani a munkáltató szájából a következő mondatot: „Ezt le fogom vonni a béredből!” A szomorú valóság az, hogy a legtöbb esetben, ha a munkáltatót kár éri, ezt a fenyegetését be is tartja. Valóban a munkavállalóval fizetteti meg a károkat, attól függetlenül, hogy azért nem, vagy nem feltétlenül a munkavállaló felelős – írja a jogado.hu.
Nem árt azonban tisztában lenni azzal, hogy a jogszabály alapján mikor és milyen mértékben felelős a munkavállaló a munkáltatónak okozott kárért. Cikksorozatunkban ezt a kérdéskört járjuk körbe az általános kártérítési szabályoktól az olyan speciális kártérítési szabályokig, mint a megőrzési felelősség vagy a leltárfelelősség.
De kezdjük az alapoknál, a munkavállalói felelősség fogalmánál!
A munka törvénykönyve szabályai szerint a munkavállaló a munkaviszonyból származó kötelezettségének megszegésével okozott kárt köteles megtéríteni, ha nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható.
A kártérítési felelősség alapja tehát az, hogy a munkavállaló a munkaviszonyból származó kötelezettségét megszegje. A munka törvénykönyve általános szabályai szerint a munkavállaló köteles munkáját személyesen, az általában elvárható szakértelemmel és gondossággal, a munkájára vonatkozó szabályok, előírások, utasítások és szokások szerint végezni.
Ha munkavállaló a munkaviszonyból származó kötelezettségének nem tesz eleget – ha nem úgy jár el, ahogy az adott helyzetben elvárható – és ezzel a munkáltatónak kárt okoz, akkor azt köteles megtéríteni.
A kötelezettségszegés megnyilvánulhat tevőlegesen, de akár lehet mulasztás is.
Fontos kérdése a kártérítési felelősségnek a felróhatóság: úgy járt-e el a munkavállaló, ahogy az adott helyzetben általában elvárható vagy sem? Amennyiben a felróhatóság megállapítható (a munkavállaló nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható), akkor is jelentősége van a vétkesség fokának.
A munkavállaló a teljes kárt csak szándékosság vagy súlyos gondatlanság esetén köteles megtéríteni, azonban ha „csak” gondatlanul járt el, a kártérítés mértéke nem haladhatja meg a munkavállaló négyhavi távolléti díjának összegét.
A szándékosságot nem kell különösebben magyarázni: az irányadó bírósági gyakorlat alapján a szándékosság akkor állapítható meg, ha a munkavállaló előre látja cselekményének (mulasztásának) károsító következményeit, és azokat kívánja (közvetlen szándék) vagy azokba belenyugszik (eshetőleges szándék).
Fontosabb azonban a súlyos és a „sima” gondatlanság közötti különbségtétel. A bírósági gyakorlat szerint súlyos gondatlanságnak minősül a tudatos gondatlanság: ha a munkavállaló ugyan előre látja magatartása lehetséges következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában, illetve a hanyagság (a magatartása következményeit azért nem is látja előre, mert a tőle elvárható gondosságot elmulasztja) kirívóan súlyos esetei is, ha a károkozó feltűnő közömbösséggel jár el, a gondosságikötelezettségét kirívóan figyelmen kívül hagyja.
Lényeges, hogy a munkáltatót terheli a bizonyítási kötelezettség a kár, a munkavállalói magatartás (kötelességszegés) felróhatósága, valamint az okozati összefüggés tekintetében, tehát nem a munkavállalónak kell „kimentenie” magát, hanem a munkáltatót terheli a bizonyítási kötelezettség.
Lényeges könnyítés továbbá, hogy a munkavállalónak nem kell megtéríteni azt a kárt, amelynek bekövetkezése a károkozás idején nem volt előrelátható, vagy amelyet a munkáltató vétkes magatartása okozott, vagy amely abból származott, hogy a munkáltató kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget.
Ha tehát a munkáltató bizonyítani tudja a kárt, a munkavállalói magatartás (kötelességszegés) felróhatóságát, valamint az okozati összefüggést, a munkavállaló még akkor is ki tudja menteni magát, a fenti esetekben.
Forrás: jogado.hu
