Évtizedek óta tartó világtrend, hogy a megtermelt nemzeti jövedelmek mind kisebb része jut a munkavállalóknak, s egyre nagyobb arányban részesedik a tőke. Az átlagos reálbérek a fejlett országokban stagnálnak vagy csökkennek. A számok a tanúk rá, hogy a munka és tőke ellentéte ma is létezik, és a munka vesztésre áll. De hogyan szól bele ebbe a folyamatba a robotizáció, hogyan nyitja meg az osztályharc újabb szakaszát? Egyáltalán mit gondol Marx arról, ha a robotok kiszorítják a munkaerőt?
A tőke minél alacsonyabb munkaköltséget akar, a munka minél magasabb bért, itt nincs változás. Legtöbbször a tőke nyer. Kínában például a Kommunista Párt az, amely elnyomja a munkások szervezkedését és biztosítja a tőkének, hogy kedve szerint kizsákmányolja a munkásokat.
Mozgékonnyá válásával a működő tőke alkuereje megnőtt a fejlett országok még megmaradó jól szervezett munkásságával szemben is. A kis cégek dolgozói, illetve különösen az elszigetelt önfoglalkoztatók jellemzően nem képesek hatékonyan megszervezni magukat. Nem is beszélve az úgynevezett sharing economy térnyeréséről, amely még az elméleti lehetőségét is megszünteti a közös munkavállalói érdekérvényesítésnek.
A fejlett országokban a gyáripar fokozatos leépülésével az osztályharc hagyományos helyszíne tűnik el, a fejlődő és „felzárkózó” országokba csalogatott vállalatoknál pedig különböző okok – gyakran az állam kényszerítő ereje miatt – az osztályharc nem tud újra kellő erővel kibontakozni.
A munkavállalók sikeres osztályharcához hiányoznak a feltételek. Az egyes ágazatokban és cégeknél természetesen lehet eredményeket elérni, de rendszerszinten és történelmi léptékkel mérve nagy a baj.
Osztályharc helyett etnicizálódó feszültségek
A fejlett országok munkavállalóinak romló helyzetéből politikailag a jobboldal profitál. Trump a Mexikóból érkező munkavállalók ellen mozgósít és falat emelne. Nagy-Britanniában graffitik jelentek meg a falakon, hogy a lengyelek menjenek haza. Sok nyugati munkavállaló a globalizációban – pontosabban a munkavállalók, a tőke és áru korlátok nélküli szabad mozgásában – látja a gondjai gyökerét. S annyiban igazuk van, hogy a gondjaik kialakulásához jócskán hozzájárult a szabadjára engedett kapitalista globalizáció. Abban viszont tévednek, hogy a kapuk újbóli becsukása megoldaná a problémákat.
Bármit is ígért Trump, az eltűnt amerikai ipari munkahelyek nem varázsolhatók újra elő a legvadabb védővámokkal sem. A Financial Times az indianai Ball State University gazdaságkutató intézetének tanulmányára hivatkozva állítja: 2000 és 2010 között 5,6 millió ipari állás tűnt el az Egyesült Államokban, s ennek 85 százalékáért az automatizáció a felelős, és nem a távol-keleti kiszervezés.
Az Orbán-kormány és elődei is hiába adtak, adnak számolatlanul vissza nem térítendő állami milliárdokat és gigantikus adókedvezményeket a betelepülő iparvállalatoknak, ez arra sem volt elég, hogy az iparban foglalkoztatottak aránya nagyjából szinten maradjon. Míg 2007-ben a hazai foglalkoztatottak 24,2 százaléka dolgozott az iparban, 2016-ban már csak 22,5 százaléka, jóllehet az ipar részesedése a GDP-ben csaknem egy százalékponttal nőtt.
Az automatizáció újabb szintre lépése, az úgynevezett negyedik ipari forradalom teszi hosszabb távon hatástalanná a trumpi (egyelőre csak retorika szintjén létező) protekcionizmust éppúgy, mind a kelet-európai tőkecsalogató politikákat.
A negyedik ipari forradalom ugyanis a mesterséges intelligenciáról és a hálózatokról szól, olyan automatikus rendszerekről, amelyek nem egyszerűen hatékonyabbá teszi az emberi munkaerőt, hanem képesek azt teljesen kiváltani, s nemcsak az iparban, hanem a szolgáltatásokban is.
Egyszerűbben szólva: a jövő munkavállalója a robot. Az automatizáció a munkahelyek kétharmadát veszélyezteti a fejlődő országokban a következő évtizedekben, az arány az Egyesült Államokban és Európában is 50-60 százalék közötti – hívta fel a figyelmet nemrégiben a Világbank „World Development Report 2016” című tanulmánya, arra is figyelmeztetve, hogy ez növekvő egyenlőtlenséget is hozhat.
Fotó: Karl Marx emlékműve a németországi Chemnitzben (az NDK idején Karl Marx Stadt) – Wikimedia Commons, CC
„Akiké a robotok, azok uralják a világot” – írta Richard Freeman harvardi közgazdászprofesszor a Harvard magazinjában megjelent cikkében. Freeman hangot ad aggodalmának, hogy a robotizáció fő haszonélvezői a robotok vagyonos tulajdonosai lesznek, ami elvezethet egy új robotkori feudalizmushoz, ahol a hűbérurak megfeleltethetők a robotok tulajdonosainak. Ennek orvoslására az a javaslata, hogy az állam adókedvezményekkel serkentse a robotok megosztott tulajdonlását – vagyis a cégnél még jelenlévő emberi dolgozók tulajdonosi körbe vonását. A javaslat jószándékú, de nem tűnik teljesen bombabiztosnak, alighanem sokan kimaradnának a programokból még a legnagyobb adókedvezmények mellett is.
Marx és az automatizáció
Vajon mit gondolna minderről a harvardi professzornál némileg radikálisabb hírben álló Karl Marx? Marx természetesen az általa ismert kapitalizmust elemezte. Jól ismert a munka kizsákmányolásról szóló elmélete, vagy ismertebb nevén a munkaérték-elmélet. E szerint a tőkés nem fizeti ki a teljes értékét a munkás munkájának, tulajdonképpen ellopja azt, s ezen a módon a tőkés kizsákmányol és profitra tesz szert.
Marx azonban törte a fejét azon is, mi történik, ha olyan mértékben automatizálttá válik a termelés, hogy a munkás kívülre kerül a termelési folyamaton.
A filozófus közel 160 éve arról írt a Grundrissében (magyarul „A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai” címmel jelent meg): „A tőke termelési folyamatába bevonva azonban a munkaeszköz különböző átalakulásokat fut be, amelyek közül az utolsó (…) a gépi berendezés automatikus rendszere” Ha idáig jut a fejlődés, akkor „a munkás mint fölösleges jelenik meg” – írta.
Itt már nem a munka kizsákmányolásáról van szó Marx szerint sem. „Az idegen munkaidő ellopása, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alapzatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben.” A munkát nem kizsákmányoló tőkében is viszont az emberiség kollektív tudása ölt testet, amit a tőke tulajdonosa kisajátít magának.
Marx úgy véli, az automatikus rendszereknél (talán robotokat írt volna, ha a szó akkor már létezik a jelenlegi értelmében, ám az a később élt Čapek leleménye) egy kezdetektől meglévő ellentmondás jut el a végpontjára: a tőke minden határon túl igyekszik csökkenteni a munkaidőt (azaz a munkaköltséget), a tőkés társadalmi rendben viszont a munkaidő alapján jut a túlnyomó többség jövedelemhez („a munkaidőt minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munkaidőt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi”).
Erre az ellentmondásra mutatnak rá gyakran azok a kommentelők is egy-egy automatizációról szóló cikk alatt rákérdezve: ha mindent a robotok állítanak elő, ki fogja az árut megvásárolni? Marx azt válaszolná: „a csereértéken nyugvó termelés összeomlik”, amint azt írja is a Grundrissében. Vagyis a munkabérért végzett munkán alapuló rend nem tud többé működni.
Alapjövedelem és videojátékok
A kapitalizmust azonban sokan szeretnék megmenteni a végső összeomlástól. Akad egy olyan válasz a Marx által már 160 éve fölfedezett ellentmondásra, amelynek a jobb-, baloldalon egyaránt akadnak hívei, s ez a válasz az alapjövedelem. Nem mindegy persze, milyen forrásból származó alapjövedelemről beszélünk.
Leonid Bershidsky, a Bloomberg publicistája arra figyelmeztet, hogy a technikai óriásvállalatok vezetői olyan alapjövedelmet támogatnának, amelyek nem érintenék a bevételeiket – a Facebook-vezér Zuckerberg például az alaszkai mintájú bérléshez-erőforráshoz kötődő alapjövedelmet dicsérte nyilvános bejegyzésében, mint olyat, ami nem jár adóemeléssel. Bershidsky viszont – helyesen – úgy véli, hogy a jövedelmi újraelosztáson alapú alapjövedelem lenne a jobb út, amely az egyenlőtlenséget is csökkentené, mint pusztán némi koncot odavetni a tömegnek, csak hogy maradjanak nyugton.
Abba azonban Bershidsky sem megy bele – és valóban nehéz is megmondani – hogy az alapjövedelem mely szintje lenne olyan, hogy nem csak egy konc lenne a tömegeknek, hogy ne zavarják lázongásukkal a világ elitjét, hanem egy valóban igazságos világot hozna létre. Ha elméletileg tekintjük és például Rawls módjára elképzeljük, hogy racionális emberek döntenek a javak igazságos elosztásáról még az előtt, hogy tudnák, milyen családba is születnek, akkor kénytelenek lennénk elfogadni Rawls különbség elvét. Ez nagyjából arról szól, hogy az egyenlőtlenségnek csak akkora mértéke fogadható el, amely még hasznos valamiképpen a társadalom legszegényebb tagjának is. Namármost eléggé nyilvánvaló, hogy egy automatizált termelésen alapuló világban a teljes egyenlőségtől való kis eltérés is nehezen lenne ezen az alapon indokolható.
Gyakorlati szempontból pedig azt érdemes megjegyezni, hogy nem feltétlenül lenne minden államban forrás egy valóban kielégítő alapjövedelemre.
Ahogy a termelés automatizálódik, a vállalatok és államok közötti versenyfutás a nyersanyagokért és a piacokért egyre élesebbé válik. Ennek jelei már most látszanak: Kína nyersanyagéhsége nagyban befolyásolja a külpolitikáját, a kínai Foxconn pedig 10 milliárd dolláros gyárépítésével az USA-ban az amerikai piacot igyekszik magának bebiztosítani – mielőtt Trump valóban vámfalakat emelne. Kína egyébként meglehetősen tudatosan áll a 4. ipari forradalomhoz: az ötéves tervükben kiemelt helyen szerepel az ipari robotok gyártásának felfuttatása, s olyan arcátlanul vásárolnák föl a csúcstechnológiás magáncégeket, hogy a német kormány kénytelen volt törvény hozni ellene.
Az automatizáció – azáltal, hogy a tőkének immár a piacok közelsége válik fontossá a munkaerő ára helyett – számos fejlődő, felzárkózni igyekvő országnak a tőke távozását jelentheti. Így az országok közötti egyenlőtlenség és feszültség is nőhet.
Könnyen eljuthatunk egy olyan negatív utópiába, ahol az erőforrások túlnyomó része fölött a Freeman által is említett „új hűbérurak” rendelkeznek, meg esetleg az olyan elnyomó államkapitalista országok bürokráciájának irányítói, mint Kínáé.
Ennek a világnak a fejlettebb részében a munka jelentette kihívásokat, sikereket és kudarcokat a videójátékok és azok mind kifinomultabb változatai – mint az úgynevezett augmented reality, a kiterjesztett valóság – helyettesítenék. A lakosságot így könnyű lenne depolitizálni, és nem lázadna az egyenlőtlenség ellen, sőt nem is próbálná ellenőrizni az elitet. Elképzelt világunk fejletlenebb része pedig kétségbeesetten követelné a bebocsátást a hamis édenbe. Mindezt sokkal könnyebb lenne „civilizációk összecsapása”-ként láttatni, mint fölismerni a mélyben rejlő osztályellentéteket és elosztási igazságtalanságokat.
Az utópia már részben meg is valósult, hiszen sok munkanélküli fiatal jár már most is szenvedélyesen sikereket keresni a virtuális világba. Peter Suderman, a libertariánus Reason magazin szerkesztője szerintha nem is ideális, hogy a fiatalok a virtuális világban töltik el az életidejüket, de sokkal jobb, mintha lázadnának.
Az elitnek természetesen az lenne a legjobb, ha az emberek lázadás helyett mind a szabadságukról, mind az emberi méltóságukról önként lemondanának. Amit olykor meg is tesznek, de ebbe nem lehet beletörődni.
Az automatizáció előretörése nem hozza el szükségszerűen sem a bőséget mindenki számára, sem az osztályellentétek megszűntét. Ez utóbbiak azonban rejtettebbekké válhatnak, mint valaha.
A baloldal dolga sok tekintetben a jövőben sem változik: rá kell mutatni az osztályellentétekre, nem szabad engedni a sovinizmus olykor politikailag kifizetődő csábításának, s a felvilágosodás örököseként ki kell állni minden ember szabadsága és egyenlősége mellett. S ez nehezebbnek ígérkezik, mint bármikor korábban.
Címkép: autóipari robotok
Forrás:ujegyenloseg.hu
